Zsubrits Zsolt: Világító fények

     Kínos légkör uralkodott ezen a szombati ebédnél. Zsáknyi düh és haragvás gyűlt össze a háromszobás panellakás konyhájában. Már nem először fordult elő. A lányok nem voltak otthon. Évi a negyvenkét éves, bánatos arcú, kisírt szemű feleség támadott elsőként. Kinyúlt, gyűrött világos barna pólóban, bőszárú, fekete szabadidő nadrágban ült az álmos tekintetű férj a szögletes, ablak előtti asztalnál. A tejfehér mélytányérok türelmetlenül várták a gőzölgő, erősen vegetaillatú levest a kisfazékból. Közönyösen állt az elhasznált levegő a konyhában, akárcsak egy bányában.
     – Ezt nem bírom tovább Géza! Ismét a haverokkal ittál hajnalig!
     – Jaj, ne kezd már megint! Nincs kedvem veszekedni – állt ellen az álmos tekintetű, kócos hajú és erősen borostás férfi.
     – Ez nem veszekedés Géza! Hanem beszélgetés, amit nagyon akarok veled lefolytatni. Ugyanis elég volt! Eldöntöttem. Beadom a válókeresetet.
     – Ne idegesíts folyton ezzel a válásdival. Nagyon unom, hogy mindig ezzel jössz. Aztán mégsem mered meglépni.
Évi megint elsírta magát. Zsebkendőt keresett remegő kézzel. Törölte sósízű könnyeit és fújta az orrát többször, mint valami trombitát. Csak most foglalt helyet az asztalnál, a férfi türelmetlenül fészkelődött. Jól kivehetően korgott a gyomra.
     – Eddig lehet, hogy így volt, de hétfőn igenis felkeresem Juci ügyvédjét. Beszélek vele, mert már nagyon, de nagyon torkig vagyok veled! Elegem van az örökös éjjeli dorbézolásaidból! Abból, hogy részegen jársz haza. Meg abból, hogy a gyerekeink ezt látják mindennap. Már tizenöt évesek, és nincs rendes apjuk, akire felnézhetnének. Egy leépült, koravén, idegen embert látnak csak, aki imbolyogva, magatehetetlenül jár a lakásban. Mint valami kísértet, akitől félni kell.
     – Ugyan Évi! Nem bántok én senkit! Csendben meghúzom magam, miután egy-két pohárral leöntök a barátokkal olykor.
     – Hogyan!? Még hogy egy-két pohárral! Ne viccelj! Tegnap éjjel, hogy is volt!? Dülöngélve értél haza. Azt hiszed nem hallottam, amint a zárral babráltál? Az egész lépcsőház rajtad röhöghetett, ahogy szerencsétlenkedtél! Legalább öt percbe telt, amire beletaláltál a kulccsal, abba az istenverte lyukba! – állt fel mérgesen a karikásszemű asszony. – Ne akard elbagatellizálni a piálásaidat. Ez már függőség Géza! Kezeltetned kellene magad!
     – Na, ebből elég! – csapott tenyerével az asztalra az éhes férfi. – Ebédelni szeretnék végre.
– Mindig ez van. Te nem veszel komolyan engem. Nem hallgatsz meg – csendesedett le a szomorú szemű feleség. – Értsd meg, egyedül érzem magam melletted. És      nagyon, de nagyon sajnálom a lányokat, hogy ilyen tutyi-mutyi, semmilyen apjuk van – sóhajtott fel, aztán feladta. – Tessék! Itt van a levesed. Egyél! – azzal otthagyta a férjét.
Betopogott a nappaliba. A magastámlájú, virágmintás sarok kanapéba zuhant. Egy falat sem ment volna le a torkán. Érezte, diónyira összeszűkült a gyomra és hevesen zakatolt a szíve. A gondolatai, mint valami szélmalom lapátjai erős szélben, forogtak körbe-körbe.
     Másnap felhívta a barátnőjét. Jucinak átöntötte a lelke sérelmeit, a temérdek bánatát. A kétségeket. A szívfájdalmait. Végére maradt a kilátástalanság. Aztán amikor megnyugodott és ész érvekkel igyekezett előre tekinteni, már nem akarta a válását. Sem pedig semmiféle pereskedési hercehurcát. Megbánta a veszekedést is. Sőt, ráadásképp még magára neheztelt, önmagát okolta, amiért éppen az ebédnél zúdította a problémákat, a kesergését a férjére. Meg hát, ott voltak a gyerekek! Mégis csak ő az apjuk. Mi lenne vele, ha egyedül kellene a továbbiakban gondoskodni róluk? Szerencsére szorgalmasok, jól tanulnak. Sok a kiadás, kell a pénz. Jobb ez így. Hiszen Géza dolgozik rendesen. Ha nem iszik egészen olyan, mint a többi férj. Olyan kezelhető, kedves szavú, megnyerő modorú, akire lehet számítani. Akárcsak, amikor megismerte sok-sok évvel ezelőtt. Igen. Lassultak le fokozatosan a változást egyszerre akaró és nem akaró nő gondolatai. Legyen inkább nyugi. Juci csak hallgatta. Erre sem mondott semmit. Nem mert véleményt nyilvánítani igazán. Ugyanis Évi szerint, elég, ha egy barátnő mellette áll pusztán. Fogja a kezét, figyel rá, időnként megsimogatja, zsebkendőt ad, ha kell. Kíséri a nehézségeknél. Nade, ne avatkozzon túlságosan bele a házasságukba, a belügyeikbe. Ne legyen uszító, de még hangulatkeltő se. Ez az ő és Géza magánügye egy zárt körön belül. Kész, punktum. És Juci ezt nagyon is tudta. Ezért igyekezett finom lenni vele a telefonban.
Amit tehetett ellenben, és meg is lépte a csupaszív barátnő, hogy miután kellően lecsillapodtak a kedélyek, elhívta különböző előadásokra Évit. Olyanokra, amelyek az önismeretről, a konfliktuskezelésről szóltak. A megküzdésekről. A Nyitott Akadémiának rengeteg jó kis előadása volt Szegeden. A reményt vesztett nő kapva kapott a barátnője invitálásán. Ment vele minden héten, mintha az élete múlna rajta. Pál Feri, Bagdy Emőke, Kádár Annamária, Almási Kitti, Buda László…Fergeteges, sok mondanivalóval bíró, olykor aha élményeket adó előadásokat hallgattak szép sorban ezen az őszön. Mintha megint kamaszlányok lettek volna, akik koncertekre, színházi darabokra járnak. Ez az intenzív barátnős időszak felszabadultságot, biztonságot hozott Évi számára. Aztán egyre jobban elmerültek a problémák részleteiben, az alkohollal kapcsolatos mizériában. És persze kapott még további gondolatokat meg hasznos könyveket az előadások után is az előadóktól. Később a könyvtártól. Még olyan saját helyzetére ölthető témában, ahol a tét nem kicsi. Teszem azt, miként lehet, ha egyáltalán lehet, együtt élni egy alkoholistával? Kezébe akadt egy olyan kötet, ami rövid, alig százötven oldala ellenére, nagyon megfogta. Ebben azt taglalta az író, maga is megjárva a poklok poklát, hogy igenis lehet együtt élni egy alkoholbeteggel, ha a társa, a benne bízó párja elfogadja, hogy kivel is él közös fedél alatt. Vagyis azt a tényt, hogy egy alkoholfüggővel él együtt. Nem kell szépítenie: piással lakik, aki nem lesz már tiszta sosem, és inni fog rendszeresen, továbbra is. Részegen fog hazajönni. Sok és sokféle gondot okoz majd folyamatosan. Lehet, egyre többet és többször iszik idővel. Ráadásul a gyerekek szemében egy nagy nulla lesz továbbra is. Sőt! Két nulla. Azonban, a mellette kitartó társ, amilyen Évi szintén szeretne lenni, ha elég erős, akkor mellette marad. Még a nagyon nehéz, akár az elképzelhetetlenül nehéz órákban, puskaporos levegőjű helyzetekben is. Na, ezt a szemléletmódot, ezt az erőt akarta magában felépíteni a nő.
     Legtöbbször Jucinál kötött ki az előadások után. Különös hangulatú találkozók voltak ezek. Mint két lánytestvér. Beleúsztak Évi lelkébe alkalomról alkalomra, akár a könnyűbúvárok, akik olyan kagyló után kutakodnak, ami igazgyöngyöt rejt magában valahol mélyen.
     – Igazad van, a hozzáállásomon csak én tudok változtatni – látta be Évi az egyik ilyen éjszakába nyúló lelkifröccsözésen. – Néha, egyre gyakrabban, úgy tapasztalom, hogy magamban bármit el tudok fogadni. Még a sértettséget, a haragot, a félelmeimet, a fájást is, ha éppen az jön föl bennem. Nem egyszerű, de igyekszem megbirkózni ezekkel a nehéz érzelmekkel. Csak fogadjam el, mint a saját belső tartalmaim. Hisz ezek is bennem háborognak.
     – Ahogyan Bagdy Emőke mondta. Emlékszel ugye? – kísérte figyelmesen Juci a barátnője vívódását.
     – Mire gondolsz?
     – A három T törvényére.
     – Á. Megvan. Tapintat, tisztelet és a törődés magunkkal.
     – Türelem. Nem a törődés a harmadik. Hanem a türelem – kis szünet után még hozzátette – Az idő a legnagyobb segítségünk. Mindig.
     – Jaj, Jucis! Mi lenne velem nélküled! – nevetett fel Évi. Olyan vagy számomra, akár egy csillag az égen, amely utat mutat nekem a fényével a sötétben.
     – Az igazi világítók számunkra a tanítók, akiknek az előadásaira járogatunk rendre. Az értelmünket világítják be, azért, hogy meglássuk, mennyire tökéletlenek vagyunk.
     – Jó, jó. De azért neked is nagyon hálás vagyok.
Később, Müller Péter előadásáról pedig haza vitte Évi a nagyfeladatot, az egyik november csütörtöki este. Igenis találja meg magában azt a forrást, amiből a jóérzései sugároznak fel. Ahonnan a halhatatlanrésze hat. Úgy vélte ekkora már, hogy az az erő bizton tovább fogja lendíti az útján bármikor, bármilyen körülmények között. Mint a kút tiszta, friss vize az erőt gyűjtő szomjazót.
     Szép lassan, szinte észrevétlen, becsöngetett a karácsony, ami minden évben kicsit más állapotba terelte az embereket, mint amit megszoktak. Valahol vágyta mindenki a békét. A tíz napos szabadság Gézánál bezzeg még inkább rátett egy lapáttal az íváséhségére. Otthon leeresztve, szétesve nem igen bírt ki sok időt ital nélkül. Már a harmadik napon hozzáragadt a keze a borospohárhoz. A lakásuk összes helyiségébe a mézeskalács és ánizs kellemes illata kergetőzött a bor és pálinka áporodott szagával. Amikor a lányok a nagyszülőknél töltöttek pár napot, Éviben felgyűlt újfent a sok méreg, undor. Ha bevallotta volna magának kerekperec, a meghittség, a nyugalom helyett utálatot érzett a férje iránt. Keserűen fakadt ki, amikor már nem bírta:
     – Miért kell folyton innod, Géza?! Legalább ilyenkor tudnál uralkodni magadon. Ha rám nem is vagy tekintettel, legalább a lányokért megtehetnéd. Ők nem ezt érdemlik tőled!
A férj csak gubbasztott a tévé előtt, mint valami jóllakott túzok a nádasban. Láthatólag nem akart beszélgetni.
     – Figyelj már rám, ha hozzád beszélek! – semmi válasz. – Hallod!? Hozzád beszélek!
     – Na ebből elég! Vedd tudomásul, hogy torkig vagyok az örökös siránkozásaiddal! – idegesen nyúlt a távirányítóhoz. Pufogva kapcsolta ki a tévét. Csapta le a kezét meghosszabbító fekete műanyageszközt. Látványosan, körülményeskedve átvonult a hálóba.
Évi könnyezett, pityergett. Persze ettől nem könnyebbült meg túlságosan. Téblábolt a lakásban. Sehol sem találta a helyét. Mintha egy ismeretlen helyen lett volna, távol a szeretteitől. Aztán szipogva megállapodott a konyhában, ott polcokat rakodott, mosogatott és felmosott órákon át. Lassan, komótosan. Estig semmiféle szóváltás nem történt közöttük már. Géza horkolt, az igazak álmát aludta, úgy tűnt, az ágyúdörgés sem tudta volna felébreszteni. Évi bőgött. Mint két idegen egy váróteremben, akik hosszú, fárasztó útra készülnek, és előtte ki így, ki pedig úgy készül fel rá. Éjjel tizenegy lehetett, amikor felriadt a megágyazott nappali kanapén elkeseredetten, kifáradva, csapzottan a nő. Összekuporodva, mint valami kutyakölyök a januári fagyban, önmagát vigasztalta. Próbált türelmes lenni magához, meg megértő és elnéző. Gyengéd. Aztán mivel az álom elkerülte, gondolkodott, tervezgetett az elméjében, de nem jutott előbbre egy centivel sem. Váljon vagy ne váljon? Mi legyen? Hogyan tovább? Csak a kétség maradt. És a sírás. Rít, bömbölt hullamerevpózban. Géza továbbra is békésen horkolt a zártajtókon túli világában. A magatehetetlen nő végül megadta magát. Átadta az irányítást a testének. Hadd zokogjon, hadd rázkódjon, hadd tegyen azt, amit jónak lát. Később megnyugodott, elcsendesedett. Kivérzetten, és feldagadt szemekkel nézte a sötétséget. Semmi fény nem jutott be a nappaliba. A szenvedésében úgy érezte magát nagy hirtelen, ahogy kislány korában, amikor az apukája veszekedett anyuval és ő megjelent váratlanul a szobájukban. És a sötétség, a hideg némaság, az emlékképek visszarepítették a múltba akarata ellenére. Haladt, suhatolt a messzi régbe. Takarodj innen! Semmi keresni valód itt! Hallod! Tűnj már el! A felidézés, az újbóli tetemre hívás és a fájdalmas emlékek, az élmények kínzó átélése újból feltépték a hegeket a sebeken a lelkében. Vérzett a szíve szakadatlan. Az éjjel során immár sokadszor sírásba kezdett. Bőgött. Zokogott. Még erőteljesebben. Állatibban. Szinte üvöltött. Jajveszékelt. Perceken, sőt tán órákon át eltartott az önkívülete. Aztán egyszer csak, miután mindent feladott és belátta, hogy végérvényesen kevés ő ehhez, meglátta a fényt. Nem úgy nézett ki, mint az alagút végén a hirtelen felbukkanó világító sziluett. Inkább, mint egy szem, mely mindvégig nyitva volt, ránézett, őt nézte. Pontosabban visszanézett Évire. Törődően és együttérzően pillantott le rá. Találkozott a tekintetük. Ez a kedves, meleg, erőtől duzzadó nézés elűzött mindenféle félelmet, ijedtséget benne. Ekkor minden megváltozott az előbb még magatehetetlen, kifacsart nőben. Egy gombnyomásra abba maradt a sírása. Megszáradtak a szemei, ahogy a Nap erejétől az utcán nyári zápor utánb a macskakövek. Megnyugodott a test. Egészen kiürült a nő elméje. És elementáris erővel feláramlott az addig ismeretlen, korábban nem tapasztalt, földön túli meleg, a boldogító érzésfolyam a tüdőjéből a nyelőcsövön át a szájába, hogy mosolyra ívelje az ajkait. Mint valami meleg, kellemes szellő, csak épp nem a fák között a parkban, hanem a belső intimjében simogatott. Nem is tudta irányítani, sem megszakítani. Igaz, nem akarta befolyásolni. Hadd kényeztesse! A jóérzések áramoltak, hullámoztak, érintették üressé vált lelkét és minden egyes porcikáját. Kis idő múlva felült, majd felállt, kezdett visszatérni az anyagi világba, a nappaliba. Kisétált nesztelen, mintha lebegne, a fürdőbe és hidegvízzel megmosta izzadt arcát, gyöngyöző homlokát, csatakos nyakát. Olyan végtelen öröm és nyugalom kerítette hatalmába, ami bizonyosságot és erőt adott a különös élményt megélt nőnek. Később visszaaludt ismét s reggel kilenc óráig aludt. Amikor újfent magához tért, még mindig érezte a jóérzéseket bensőjében, és boldogan gondolt a hajnali eseményekre vissza. A jóságos, boldoggá tevő érzések onnantól aztán szüntelen megtapasztalhatóvá váltak. Bármikor. Akármilyen körülmények között. Elég volt a légzésére figyelnie.
Ettől az éjjeltől kezdve úgyszólván magabiztosan, bátran állt a naponkénti kihívások elé a bensőjében megszülető erőnek köszönhetően. Szelíden, békével fogadta és viselte el a férje gyengeségeit. Géza persze nem értette Évi pálfordulását. Egész egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni. Mit szépítse az újjászületett feleség: nem is akarta, hogy megértse a változásának okát. Hiszen az ő számára minden a régi maradt, ihatott, kocsmázhatott rendre.
Barátnője viszont észrevette a változást Évin.
     – Mi az Évi, téged meg megsütött a Nap?
     – Miből gondolod?
     – Ugyan. Látom, hogy ragyogsz. Ragyognak a szemeid, mintha részeg lennél – nevetett fel Juci.
Évi is kuncogott, és most ő bírta tovább a beszéd nélküli kacarászást, vihorászást. Folytak a könnyei, úgy nyerített. Ám ezek a csillogó gyöngyök már nem a fájdalomtól, hanem az örömtől, a belső boldogságtól fakadtak fel. Csillogtak, világítottak a nő szemei órákon keresztül.
Egy szép kora tavaszi szombat délután, amikor megint a drága barátnőjével sétáltak a lakásukhoz közeli parkban, megbeszélte vele, hogy idén kettesben is elmennek nyaralni majd. Ennyi jár nekik.
     – Tudod mit, Juci! Az úti cél legyen Szlovénia. Menjünk le a szlovén tengerpartra. Rájöttem, imádom a tengert! A tenger végtelensége ámulatba ejt. Vágyom a hullámzó, sósízű vízre, a tiszta vagy habcsókos égboltra. A mediterrán hangulatra. A semmittevésre.
     – Igen. Tudom mit érzel. Nekem a határtalanságot, az időhöz nem köthető szabadságot jelenti valahol a tenger.
Vidáman felszaladtak Éviékhez. Olyanok voltak megint, mint két lakli, önfeledt tizenéves lány. Békésen és csendesen szuszogott a lakás. Szép rend mindenhol. Banán illat a konyhában. Halványlila szirmú vidám orchidea virágok csüngtek a szárakon a nappali ablakában. A lányok a barátnőiknél. Géza meccsre ment. Hamarjában előkerítették a középiskolai atlaszt az egyik polcról a nappaliban, és fellapozták Közép-Európa domborzatánál.
     – Na nézzük csak, hova is menjünk? – fogta játékosra a keresést Évi. – Jé! Mennyire rövid a tengerpartjuk ezeknek a szlovénoknak!
     – De azért akadnak kikötők, strandok szép számmal. Nézd ott a szélén! Piran. Az már nagyon az ország csücske. Hm. Menjünk oda. Tetszik a neve. Vajon mit jelenthet?
     – Na várjál. Mindjárt rákeresek a neten. Hát. Megfogsz lepődni.
     – Bökd ki már!
     – Világító fény. Sötétben világító fény.