Zsubrits Zsolt: A helyettesítés

Aznap délután Józsi bá’ helyettesített a 4. C-ben. Gizike megint lebetegedett. Valójában szeptember óta nem tudott teljesen felépülni az influenzából.
– Maradj veszteg! – hangzott el sokadszor a csoportban. A férfi erőteljes hangja haszontalanul veszett el a zsivajban. Mintha ma délután egy fekete lyuk lett volna az osztály, ami elnyelte a fegyelmezést, a szelídséget, a jó példákat, egyszóval mindent, ami a nevelőtől jött. A másodpercek lázas teknősként vánszorogtak, csak nem akart közeledni a tanárnak megváltást jelentő délután négy óra. Akkor ugyanis a diákok többsége hazamegy. Csütörtök lévén, csupán két lurkó marad vele ügyeletben fél ötig. Azt meg fél lábon is kibírja.
A péntekre előírt feladatokkal már végeztek. Az udvarra sajnos nem lehetett kimenni, mert a tegnapi kiadós zuhé feláztatta a játszóterületet. A focipályán méteres átmérőjű tócsák éktelenkedtek. Lehetetlenné vált bármiféle labdás játék. Meg az igazsághoz hozzá tartozott, hogy októberhez képest, eléggé lehűlt a levegő. Józsi bá’ nem akart még több gyerkőcöt küldeni az orvosi rendelőkbe. Persze magát is féltette. Amióta belépett a bűvös hatvanas szám uralma alá, különösen óvta az egészségét.
Kiválasztott pár társasjátékot. A többség elfoglalta magát ezekkel. Sporttal kapcsolatos keresztrejtvénnyel és furfangos találós kérdésekkel próbálta lekötni az örökké unatkozó keménymagot. Ekkorra a figyelem fenntartása és irányítása olyannak tűnt, mint végtagok nélkül harcolni a lövészárkokban. A hasonlat kicsit valósággá vált, hiszen, ha szembe került az akarata a rosszcsontokéval, akkor megindult az állóháború, a kakaskodás. Tanár legyen a talpán, aki az egésznapos igénybevétel után még a saját oldalára, vagy legalább valami közös nevezőre tudja állítani a neveletlenek és a neveltek égbekiáltóan eltérő érdekeit. Mivel régóta a pályán dolgozott, ezért egykönnyen nem lehetett kihozni a sodrából. Ahogyan a tanáriban viccesen mondták: a rutin meg az érdek.
– Tudjátok gyerekek, legnagyobb uralom, az önuralom. Az az igazi hatalom! – ismételte nyakra-főre, egy-egy vitás, indulatokkal dúsított eset után.
A gyerekek az eszükkel valóban felfogták, és ott fenn, a kobakokban természetesen egyetértettek vele. Azonban a gyakorlatban, a sértődéseket eredményező ellentétes álláspontok képviseleténél legtöbbször elpattant az a bizonyos húr.
Lassan, de biztosan megérkezett az aznapi utolsó kicsengő. A diákok a váltócipőiket utcaira cserélték. A kabátok, sálak és sapkák is felkerültek. Gyors sorakozó, aztán táskástól indult a sor a földszintre.
Józsi bá’ visszakullogott a terembe. Összesen két szem gyereke maradt fél ötig.
– Gyertek, Tomi és Sári! Rakodjunk össze!
Először még csak-csak segítettek, pakoltak, de Tomi hamar megunta a munkát.
– Hadd menjek ki a folyósóra Sárival, Józsi bá’ kérem! – kérlelte a nevelőjét a fiú.
– Nem.
– Akkor engedje meg, hogy kimenjek a WC-re – próbálkozott tovább Tomi.
– Na, nem bánom. De igyekezz! Semmi rosszalkodás!
A férfi a kislánnyal folytatta a pakolást. Legalább tíz perc telt el, a fiúcska sehol. Türelmét vesztve szaladt ki a folyosóra a nevelő. Látta, amint a kislegény vidáman csúszkált a folyosó piszkos padlóján.
– Na, azonnal be a terembe! – hangzott a dörgedelem.
Az önfeledten játszó gyerkőc, mintha süket lenne, tovább folytatta a csínytevést. Nekifutásból térdre, majd hasra érkezve siklott nyílegyenesen a padlón ki tudja hányadszor.
– Azt mondtam, gyere be! – jött az utasítás. Józsi bá’ most kezdte igazán érezni azt a tehetetlenséget, ami a fáradtsággal együtt egyre inkább elhatalmasodott rajta.
Tomi kelletlenül hagyta abba a jó mókának tűnő önszórakoztatását. Visszatértek az osztályterembe. Sári sehol. A tanár ingerülten rohant a lánymosdóba, hátha ott lesz. Ott sem volt. Kereste a folyosón. Azután az öltözőszekrényeket kutatta át kapkodva. Sári nincs meg. Végig vizslatta a második emeleti tantermeket, hátha az egyikben rejtőzött el. Az utolsó tanteremnél és a türelme végénél tartott, amikor végre megtalálta.
– A teremburáját! Mit képzelsz!? Mars az osztályodba! – üvöltött Józsi bá’.
Sári bociszemekkel meredt a felnőttre. Még neki állt feljebb. A nevelőnél most szakadt el az a húr.
– Nem szégyelled magad? Még TE csodálkozol? Irány öltözni! Megyünk le a földszintre.
Mire visszatértek az osztályba, kicsit lehiggadt, de csak kicsit.
– Tomi, indulj öltözni. Megyünk a portához!
Kimerülten huppant bele a székbe. Összeszedte minden erejét. Hatalmas levegővételek következtek. Egyetlen perc elég volt ahhoz, hogy újra a régi tanár legyen.
– Józsi bá’ kérem, nem találom az egyik bakancsomat, – jelent meg az ajtóban szomorúan Tomi.
– Na még csak ez hiányzott, – mormogta maga elé a férfi. – Nézzük azt a szekrényt, hátha előkerül a lábbeli.
Bár ő sem hitt benne. Inkább arra gondolt, hogy valamelyik osztálytársa rossz tréfát űzött a fiúval, és valami megtalálhatatlan helyre rejtette el. Az már fél ötig úgysem lesz meg. Hiába keresték a szekrényben, az emeleten fellelhető összes szekrényben, a tanteremben, az összes tanteremben, sőt, az egész épületszárnyon, az a cipő ma úgy döntött, hogy nem kerül elő.
– Kiskomám, ma már nem lesz meg az a fránya bakancs. Úgy néz ki, a benti cipődbe mész haza.
A fiú duzzogva dobta vissza a cipőt. Vette a kabátját és a többi holmiját. Indultak ki a folyósóra. Sári hirtelen mozdulattal lehajította a tornazsákot az első emeleti lépcsőfordulóba. Tominak se kellett több. Ő is utána küldte a sajátját. Együtt nevetett a két lókötő. Csak Józsi bá’-ban forrt a düh. Mély levegőt vett.
– Na, elég legyen ebből! Szedjétek föl gyorsan, amíg tűröm! Sári szót fogadott, a kisfiú ellenben tovább hajította a földszintig a zsákot.
– Mit mondtam!? Azonnal vedd fel, Tamás!
A fiú kelletlenül, de eleget tett a kérésnek. Így értek a földszintre. A tanár lemerülten. Kiült a tekintetére az egész napi vesződség. A gyerekek ellenben vidáman, elevenen, mint az óvodások, akik most keltek fel a délutáni alvásból, tele energiával. Sári egyszer csak meggondolta magát, és ahelyett, hogy a kijárat felé ment volna a többiekkel, váratlanul irányt váltott, majd átszaladt az épület felsőtagozati tömbjébe. Rohant, ugrált, mint egy kiscsikó. Épp odaért a másik rész lépcsőjéhez, amikor szembe találkozott a takarítónővel.
– Mit képzelsz, te? Most végeztem a felmosással! A lábad ne merd tovább tenni, mert megjárod!
Mindezt ordítva, gépiesen és félelmetesen. Üvöltött a kislánnyal, ahogy a torkából kifért, akár a szurkolók a lelátón a gólnál.
– Azonnal takarodj el innen! –folytatta teljesen kikelve önmagából az asszony. Kiabált, visított, rikácsolt, ahogy a torkán kifért.
Ekkor ért oda hozzájuk Józsi bá’.
– Jól van, nyugodjon meg Teri. – szólt a takarítónőnek higgadtan.
Ám a nő hajtogatta a magáét, nem tudott leállni a szidással. Képtelenné vált kizökkeni ebből a túlhevült állapotából.
– Csigavér, Terike. Ellentmondást nem tűrően hosszan a szemébe nézett az önkívületbe esett nőnek. Ő azonban tovább pörölt a kislánnyal.
Józsi bá’ szelíden, ki tudja honnan fakadó nyugodt erővel ismételte meg mondandóját, hátha másodjára meghallja.
– Csi-ga-vér, Terike.
A nő tudatáig lassan elért, hogy mi is történik. Ránézett a férfira, és hirtelen kiesett a jól megszokott szerepéből. Elnémult. Mint akit megigéztek, állt kővé szilárdulva.
Józsi bá’ hallgatott. Néhány pillanatig csak a csend hallatszott. Se ordítás, se lárma, se feleselő gyerek. Semmi nesz. A halk, finoman lágy és kellemes hangokra figyelt, amik a fülében egyre tisztábban szóltak. És ettől kezdve mindenhová elkísérték.