Sem mosoly,
sem álarc,
sem ruha.
Csak parányi izzadságcseppek
karja hajlatában, hátán, homlokán –
ezerszeresen tükröződik bennük a fény.
Már tudja.
(Imádkozva egy kiüresedett templomban,
üveges szemmel meredve a múltba,
egy bicikli hátsó ülésén nevetve,
dúdolva egy párás mosókonyhában,
részeg bódulatban riszálva érett csípőjét,
virágot rendezgetve egy reménytelen síron,
vonatfülke ablakában állva,
álmosan zoknit teregetve,
telt keblén csecsemővel,
üvöltő indulattól kipirulva,
zihálva hempergőzve vetetlen ágyon,
tele szatyrot cipelve zsúfolt piacon,
ruhát cserélgetve kipróbált barátnőkkel,
betegségtől sápadtan ,
önfeledten kacagva vásári körhintán,
süteményt sütve rég látott rokonoknak,
elandalodva ostoba regényen,
sorban állva számlákkal a postán,
elégedetten önmagára kacsintva a tükörben).
És nem tehetsz semmit.