Itt van minden,
amire szükség lesz holnap,
mielőtt rám dobálják a földet.
Minden szomjoltó kortyból, amit ittam,
van ebben a korsóban egy csepp.
Testemet, mely híven képviselt mindvégig,
ezzel a vízzel mossátok tisztára.
Ezzel a fésűvel fogjátok fel a hajam:
reményeim csontjából faragtam
viharos éjjeleken,
mikor odakint aratott a kaszás.
Derekamra ezt az övet tegyétek.
Rézzel van kiverve,
csupaszra nyúzott álmok bőréből
csereztem sok ezer napon át,
türelmesen.
A tükrömet fessétek feketére.
Odaát látják, milyen vagyok,
nem kell hazudnom
szépséget, nyugalmat, erőt.
Aranyos gyűszűmet is tegyétek fejem mellé:
hátha mégis szükség lesz ott is
arra a kis boldogságra,
amit bele lehet gyűjteni lopva
a legnagyobb bajok idején is.
Itt az ünneplő ruhám.
Nehéz vörös bársony és könnyű zöld selyem,
mert mindkettőből kijutott bőségesen.
Ékszereket ne temessetek mellém.
Én vagyok csupaszon
minden ékességem.
Hadd tudjam végre, mennyit érek.
Amott a lószerszámok.
A takaróra a napot s a holdat
a hajamból hímeztem, a nyereg
finomra cserzett bőrét
vágyaimmal kenegettem
buja éjeken át,
a kantár vasát rozsda nem fogja,
örökké fényleni fog a nevetésemtől.
Ma éjjel még befonom a fehér ló haját,
a lóét, ami velem hal holnap.
Még a legelőn lépked
pajkos, könnyű lába,
még száguld szilajon,
próbálja erejét, ügyességét,
szabadságát a karám oldalánál,
tán át is ugorja,
elvágtat messze láthatárig.
De estére megjő: hozzám tartozik,
láthatatlan kötőféke vége
a kezemben van örökre.
Én meg ő
egyek vagyunk.
