Stroboszkóp fényében állsz:
a véletlenség emlékműve,
zilált fényképalbum,
beteljesületlenség.
Csúf manók és sánta koboldok
ássák bent a sötétben,
vinnyogva és káromkodva,
köd, por és füst mögött a nehéz követ,
törik a mázsás sziklát,
átrendezve, feldúlva mindenek gyomrát,
kiásva, kilopva kicsinként
az ezüstöt,
amiből aztán a sánta kovács
furcsa morgások és fényes villámlások között
elkészíti a kezet, amivel megérintheted a sebet,
a szemet, amivel megláthatod a csodákban vert ösvényt,
a szívet, ami életet dobog a létbe.
Akkor majd meztelenre vetkőzhetsz,
már nem kell félelmekbe, hazugságokba
és szégyenkezésbe öltöznöd.
Már öreg leszel, és olyan gyönyörű, mint isten.
Akkor már nyugodtan élhetsz megszabadultan.
Vagy akár meg is halhatsz nyugodtan.
