Visítva, dühvel rúgtam a méhedbe.
Kibuktam a fénybe,
s mosolyogva néztél,
kis csodát,
magadénak hittél.
Ó, nem tudhattad, hogy majd addig sírok,
ahogy csak bírok,
addig rúgom lelked
falait,
amíg megszülsz újra,
mosoly mögé bújva,
mert neked érthetetlen,
miért élhetetlen
a gyűlölt kék blúzban
az élet.
Már piros ruhában.
(Arcod most féltéstől sápadt)
Rugdosom, és nem is titkolom,
tudatod ketrecét,
kapaszkodsz
foszló emlékekbe.
Megértetted immár. A jajod néma,
feltört a páncélja.
Nézed, ahogy önérzetbe fúlva
távolodom, vissza-visszanézve.
Te egyre kisebb vagy, egyre tétovább,
nem érted. Visz tovább
a hömpölygő élet,
szemléled magad,
mint tört diót.
Vagy: megfejtett titok, letett könyv, térkép,
éltemen a lépték.
Benned és bennem nősz,
fává érsz,
árnyékot, étket adsz.
Melléd térdelek, ölembe veszlek.
Gyönyörű vagy, nézlek.
Ágaink összeérnek.
Anyácskám!
Ringatlak csendesen.
