Érzed-e még bőrödön a nyarat,
a zsongón lebegő, fátyolfinom mámort,
a menta fűszerét, s ha a szegfűillat
néha hozzád ért, és Nap tüzével átfont?
A kaszálóréten, ahol széna száradt,
szalmakalapoddal intettél a nyárnak,
s amikor az izzás esti fénybe hullott,
álom-cserepekből építettél várat.
Érzed-e még az ízek örömét,
a kacagó málna mézeskedvű dalát,
s ahogyan felsejlett nyelveden a zamat,
ha cukrozott ribizlit hozott nagyanyád?
Hangjára a nyárnak emlékszel-e még?
Ahogy lágy-ölelőn fuvolázó árnyék
elringatta őrzőn napodban az álmot,
(mert az emlékezés vissza-visszajár még…)
Lám, az ösvény mellett bágyadnak a rózsák,
s a tiszta harangszó is méla, álmatag,
fűbe hull egy alma tompán, elgurul…
S valahol a kertben egy gyermek felkacag.
