Emlékszel még a forró nyárra
álomországnak kátyus útjain?
Lángoltak mind a pocsolyák,
tűzben égett a zápor is,
bájoltak minket fenyvesek,
gyantaillatú lett a szerelem,
kezed hozzám bújt ölelőn,
bíbor kapuit az ég kitárta,
s reánk borult a végtelen,
és bársony volt az éjszaka,
csillagpora reggelre
selyemmé puhult bőrödön,
és csupa szín lett tőlünk a világ,
ragyogás, dallam, fényözön.
Hiába mulandó minden perc,
mi nyomot hagytunk ott, tudom,
álomországunk peremén
kék hegyek őrzik álmaink,
és csillagok leszünk,
jel minden nyárban,
örök szerelem, te meg én.