Múltunk varázsa régen elpihent,
az út mögöttünk csupa rozsda már,
és elnyújtózik minden, ami rend,
s tollát hullatja lám, a kék madár.
Hol volt, hol nem, mindig kéz a kézben
fel, a fény felé szépség-ormokon,
a meredek lejtőket se féltem,
a völgybe le az ismert lábnyomon.
A régi tűz már lángot nem lobog,
napunk maholnap zordon télbe nyit,
de őrzöm addig – őszből fényt fonok –
a boldogságunk apró kincseit.