Tárd ki karod, még mielőtt
alkonyba roskad a nap,
s a létcsapások nyomdokán
csupán hóba írt jel marad
utánunk, mint apró cinkenyom.
Öleld át mind az álmokat
mielőtt ködbe fúl a dal,
szemeden dérré fagy a könny,
s leomlik minden sziklafal
az ellobanó tűz fölött.
Még illat leng, Isten fénye
koszorút fon, ha engeded
fejedre, s arany naplemente
titkot tár, bűvös kerteket
mulandó, illó perceken.
Szüless naponta újra bennük,
még kék az est, még teheted,
valamit adni, látni, elfogadni,
sejtelmes apró neszeket,
őszi csendeknek dallamát,
az égig érő őshitet,
hogy visszajönnek a vadlibák.
