Zalán Tibor: [valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz…]

valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod. hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők. unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek. a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés –
a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán : puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket
hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélig végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
persze egyszerűbben. párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
kiálmodják az idő habarcsából konok koponyádat. valahol
ott az. örök szomjúságban. fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és a létezhetnél is. akár
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságaival balkáni vigasságaival fényeinél
láthatóvá szilárdul árvaságod. lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen téren és csak a sunyi kékes-vörös
hold és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegsz
hogy nem találod. hogy megtalálod. hogy