valahogy majd csak felnő gyermekünk nyelvünkből
is marad talán valamennyi rá s neve alá oda-
írhatja még egy ideig állampolgárságát is
: magyar
elnézem éjjelente amint hold felé szálló bölcsőjében
nevetve rázza fényes csörgőit a csillagképeket. nyála
a tejúton végigcsorran – foga nő. fegyverkezik mint a
harcra mindig kész vadállatok. rám hasonlít és rád és
hasonlít minden teremtő lélekre ki ember
: gyámoltalan
majd felneveljük és küzdeni tanítjuk s megértetjük
vele a csendes gyilkosságokat. mint szájában babapiskóta:
acélfogak között morzsolódnak szét védtelen életek – látja –
fényes motorokat fog szeretni és bőrdzsekis pribékeket a
könyvégető birodalmi szélben. s szégyelli ezt a verseket
ezt az apákat ezt a könnyelmű könnyeket. s a fogalmakat
(haza, művészet, ember, erkölcs) szégyellni fogja mert
életünkből kiérti mind milyen haszontalan: mennyi
mocskot festenek halálosra velük és velünk és
ellenünkre. mondom felnő gyermekünk
tekintetében majd csak fájdalmunkat hordja tovább s a
félelemre mely génjeinkből testálódott rá
a rombolás szabadságával válaszol: sem házak sem
városok sem műemlékek sem kultúra sem semmilyen
élet sem múlt sem jelen
csak isten ki a végső nagy csöndben sírdogál
s a szétdúlt égben magára hagyottan verejtékezik
- Varju Zoltan
Zalán Tibor: [valahogy majd csak felnő gyermekünk nyelvünkből is marad valamennyi…]
További bejegyzések
Az elnémult múlt és a kimondott szó ereje
május 4, 2026
Szerkesztőségi hírek – 2026. május 3.
május 3, 2026