Az idő már megérett
a lepedőre elfolyt az összes drága vér
a sötétben jégdarabok csapódtak vérfoltos ablakunkhoz
a kávédarálók riadtan halkan zümmögni kezdtek
a kalapács lesújtott a mélyből felfénylő szelíd
glóriás koponyára
Szoknyád alá engedted surranni a patkányt
most méhedben lakik és pántlikás csengő a nyakán
repülők és hattyúk ereszkednek közénk a fölhasadt
vizekre
„ne rángatózz felijednek s kinyílnak a zongorák”
ujjaid átfolynak az éj üregeibe s ezüstté dermednek
ott… halál zengeti orgonáit valahol
a közelben énekelnek a hátukon felejtett
elmetszett torkú könnyező gyermeklánykurvák
Az idő lélegzése lüktet fejünk alatt a kőben
nyílnak az ajtók s láthatóvá lesz a tenger
hínáros szemérme
sikoltással telik meg a sziklákkal mennydörgő éjszaka
és hallgatod és hallgatsz félrevert lélekkel
szorítod össze szád a konokan rángó liliom-szirmokat
: félálomban is átdereng a bőrödön a fájdalom mely
ittmaradt valahonnan és nem múlik nem csitul – zeng
Már megérted a párkányon szétporló eső üzenetét
mert szemedben napernyők s mintás legyezők nyílnak
és hallójárataid körbesuhogják a hajnallal érkező szelek
combod hűvös kontúrját elérik és csókolják a háztetők
zöld és barna tiszta csókokkal tépi a derengés öled
„ígérted hajón jön el
ígérted öröm s látod halál”
most emlékezel – így emlékezel háton kiterítve
ringat szirmán liliom ring hallgató életed
! annyira mégsincs messze a part! annyira mégsem
csak a fuldoklók zöldülő arcát döfik át a
halovány tavirózsák
a rovar dárdájára fény esik fehérre meszelt falon
összetett szeme millió-zöldes pontban ragyog s roncsolja
szét feléje emelt kezed
– miért így –
: s ennyire! hiszen –
csizmacsattogásban közeledik a tél havazik havazik nagyon
A függönyön tigris ásít könnyű ezüstdarvak vitorláznak
arcod sugárzik és körötte a párna feldereng
takaród ráncaiba csorog a sötét vissza míg mozdulatod
emléke villan elő – ahogy elhárítod magadtól
a tárgyat – combod összezárod s lehunyod a szemed
az ajtó fölött angyal játszik szőke nő derékig
lemeztelenítve piros kezében korbács fehér kezében óvszeres
dobozka zöld szájában mentholos cukor s magok elhullajtott
szomorú magok szerteszét
? hogyan lehetnék hozzád személyesebb? lágyabb
talán el kéne felejtenem a zongorákat a szavakat
s a vágóhidak nedves kövén rángatózó lila marhaszíveket
„a mennyezeten lidérc lakik! maradj még bennem
: FÉLEK”
el kéne felejtenem talán
a tűzoltók meghozták a lángoló
operaénekest felpattantak a rugók kakukkoltak sírt a
toronyban felejtett rózsaszín tehén pattogott gurult
végig az utcán a szájából kiejtett nyálas teniszlabda
Iszapban lép az idő és mind messzebb a horizont karosszékei
a holdról fürtökben lógnak s dalolnak a férgek
halad: a hátát látom
halad: látom lángoló csípejét
látom: halad: látom
ringó farát s combját az elszórt céltalan magvakat
mind messzebb már s mind nagyobb lassan óriás
lassan fölér fejével a hajnali égig s ahogy sír
ezüst könnyekkel veri lent a reménytelen kiüresedett
boldogtalan világot
Már elmondhatnám hogyan s mikor veszítettem el
beszélhetnék a húsomban nyíló rettenetről – elmondhatnám
a dolgok becsapnak és túlnő rajtam az árnyam
glória az ablakon s fogaim között hűvös esőszilánkok
ropognak
majd sokáig lépdel a hóban majd sokáig látom
s megérti végül azt is: jó vagyok
