1.
Panaszkodsz,
kegyetlen vagyok – meglehet.
Mint harci ikonról rézveret,
a kegyesség
sorsom rámájáról szanaszét pereg.
Költő vagyok, kiben
a világ kell nyerjen távlatot.
Nem segítesz,
ha mint sovány szemfényvesztő
az ujjadon táncoltatod a napot.
Vedd az eget tenyeredre,
s rakd a galaktikákat
boldogabb rendbe.
Nem vagyok több, jobb,
mint más. Csak másabb.
Megaláznak
a törpe dolgok, s bánt, hogy
véresre verték az eperfákat
bennem.
Ne meséld el,
mi volt az üzemben,
ezekre jobb, ha rálegyintesz.
Oldozd le melledről az inget,
s hallgasd türelemmel, mit üzentem
(mert az üvegen mint árnyak ragyogtak)
Eljövendő Századoknak.
2.
Két hete készül bennem a sírás,
s még csoda, hogy vagyok.
Hallgatásod céltalan
létre kényszerít,
mint magot a
kéz, mely kőre ejti.
A vers az Idő szövetét kifejti,
a pusztulással a végtelen,
a „van”-nal a minden harmonizál.
Panaszkodnék már,
jó vagyok, és mégis bántanak.
Markomban csillagrögök,
elvetem őket, hadd legyenek szavak.
Hallgatok. Körülöttem ezüst-falak.
Kiáltanálak!
Megértem: már nem tartalak.
Kegyetlen vagyok. Meglehet.
Szemembe parázs zuhant,
sistereg, ég, remeg