Az a hatalmas párafelhő, amely az ég felé emeli a tájat, az már a Niagara vízesés. Szorongás, markolászások a gyomromban, zavar. Mint mindig, ha valami természetellenesen történik velem. A Niagara ilyen — velem. Már elértük a városkát, mindenhonnan a vízesés reklámjai ordítanak ránk, NIAGARA FALLS, NIAGARA FALLS: NIAGARA FALLS az ennediken. Hallani vélem a robajlást és az is lehet, a robajlást hallom.
Átgurulunk egy hidacskán, a párafelhő közelebbről, a kilátó elfektetett tojása, végül, végre az egyik parkoló.
A Niagara vízesés több vízesés. Több hatalmas. A jelző természetesen semmit sem érzékeltet a méretekből. Mégis elkerülhetetlen valami jelző, valami általános, mely olyan, mint a fénykép, és azt az illúziót kelti tárgyáról, hogy megragadta annak lelkét, arányait, pedig mindkettőnek csak az árnyékát, vagy az árnyéka emlékét volt képes rögzíteni. Előbb a képekről leginkább ismert két oldalági vízeséshez hatolunk el a dagadozó tömegben. Különös helyzet, a vízesések tetején állunk, lefelé látjuk a vízzuhanást, míg a filmek, fotók alulról örökítik meg őket. A leírás így bonyolult és reménytelen. Állsz a korlátok mellett, lábad előtt a szelíd patakocska-folyócska véget ér, pontosabban a medre szakad meg, esni kezd a víz és mire leér, Niagara vízesés lesz belőle. A zuhanás megnöveli a tömegét, odacsapódik lent a sziklákhoz, dörren, robban, robajlik, pára, felcsapódó vízcseppek, szivárvány. És még mindig nem tudtam leírni a lényeget, sem a látványt, sem a jelenség lelkét.
Energia, energia, energia.
Soha nem tapasztalt tombolása a természetnek. Odalent a víz tavacska formájú mederben nyugszik el. Hajócska pöfög rajta, turisták sárgállanak-feketéllenek a fedélzetén. Szorítom Sára lányom kezét, a veszély mámorát érzi ő is, remegése átterjed rám, „hív, üzen“ a mélység. Mi történik, ha átszakad a korlát, ha megindul lefelé a sziklafal… lefelé, velünk – de segít-e majd akkor az, hogy szorítjuk egymás kezét? A kézfogás persze nem akkorra szól, a kézfogás a veszélyérzet megosztásának szól. Ha együtt zuhanunk, jobban zuhanunk, talán lebegni is tudunk, talán fölé repülünk olyankor a tájnak, s egy nyugodt, szilárd pontra ereszkedünk le.
Köpenyeket váltunk, sárgák, vízhatlanok, rondák, nevetségesek, hasznosak; lifteken ereszkedünk le a zuhatag aljához; ingatag falépcsőkön, fahidakon jutunk el a Hurrikán-fedélzetig, melyről mindössze egy-két méterre csapódik a sziklákhoz a bal oldali vízesés-ág rettentő ostora. Szemünk, szánk, cipőnk, a lelkünk teli van vízzel. Örvénylik itt a szél, szemünket alig tudjuk nyitva tartani, forgunk tehetetlenül, hogy megvédjük arcunkat széltől-víztől, (mintha nem szándékosan hoztuk volna magunkat szorult helyzetbe), sikongatunk és kacarászunk önkéntelenül.
Lepillantok, az alsó fedélzet korlátjánál kuporog Sára, sír és mint később megtudom tőle, imádkozik. A rettenetet még sokáig nem tudjuk kiűzni a gyerek lelkéből: elsodor bennünket a víz, az áradás, a szél, mihez kezd akkor ő majd apa, anya és testvér nélkül egyedül a nagyvilágban. Mert Judit velünk tart a félelmetes tájra, arcát feltartja, odakínálja a sziklákról visszacsapódó víznek, nevet, ránevet a veszélyre, ártatlan kék szemekkel.
Harapunk valamit, és elkutyagolunk a nagy katlanhoz. Ez az „igazi“ Niagara-vízesés, s éppen ebből nem látunk szinte semmit. A meder széléig jutunk el a korlátok mentén, a szél felénk hozza a párát, csak foszlányokat veszünk ki a vízből, mégis, a morajlás és a roppant energiákat demonstráló kékeszölden zuhanó tömeg megrendítő élményt nyújt. Ha van a világnak csodája, akkor ez az. A hét (nyolc) csoda egyike. Szemközt, a kanadai parton is megszámlálhatatlan ember ácsorog. Onnan jobban látszik a nagy katlan, a szemből bámészkodónak teljességében mutatja meg magát. Gondolom én. Mert pár héttel később Torontóból kikocsikázom ide, ide a másik oldalra, a túloldalra, de a szél meg fog tréfálni majd, a kanadai oldal felé fújja akkor épp a permetet, elázik gépem, ruhám, a vízcseppek ragyogó tömegétől ismét csak alig látok valamit a vízesésből. Amikor azokat a szép színes fotókat készítették a természeti ritkaságról, nyilván páraelhajtó berendezéseket állítottak fel a partokon ezek az amerikai csodalény csodafelelősök – gondolom bosszúsan.
Persze, a pára hozzátartozik a vízeséshez, ahogy a kazamatákhoz is a csönd és a félhomály. Meg lehet szokni, meg lehet szeretni. Kicsit.
A két kicsi, Judit és Éva ismét a csomagtartóban alszik, a nagyok játszanak és vitatkoznak az anyjukkal, mi Pecával fogadunk és ő veszít, Popov vodkát spájzolunk a csomagtartóba ennek örömére és az ő rovására, térképet böngészünk s már azon tűnődünk, hol lészen éjszakára szállásunk – úton vagyunk megint.
Megint azon tűnődöm, hogyan kerülök én ide. Mert az nem magyarázat, hogy Mózsi Ferenc, a Szivárvány főszerkesztője egyszer azt mondta, ki kell jönnöd Amerikába, körülnézni. Ezt mondhatja bárki és mondja is mindenki, mindenkinek, hiszen nem kerül semmibe. Az sem magyarázat, hogy Mózsi nemcsak javasolta az ideutazásomat, de javaslatának súlyos anyagi konzekvenciáit is vállalta, pedig hát én neki se családtagja, se kutyája, se macskája – a barátja csak, de hát ennek az érzeménynek is az alkonyatánál ácsorgunk manapság. (No, nem mi ketten, hanem a világ, amelyben mi is benne, nyakig és még lejjebb.) Vajon, miért lehet fontos neki, hogy én ikszipszilon magyar költő, lássam Amerikát? Miért fontos a többieknek, az ITT-OTT mozgalomnak, a köröknek és az egyleteknek, hogy meghívjanak otthonról embereket, körülhordozzák őket a kontinensen. Miért alapítanak Clevelandben József-Attila díjat az otthoni fiatalok számára? Mi körül mozognak itt szándékok és tettek? Miért nem tanulnak némely ittjártak ócskaságaiból, némelyek derék magyari alkotó letarhálásaiból, némely otthon megjelentetett hazug és mocskolódó könyvekből, cikkekből, kiüzenetekből? Mert nem tanulnak, mert hívnak, lám engem is, s noha Mózsi Feri régóta ismer, a többiek nem, mégis irodalmi esteket fognak rendezni nekem, megosztják a házukat, idejüket, pénzüket, energiájukat velem.
Kis motelben kapunk szállást éjszakára. Motel a Kőrisfához, Talpraesett kis öregasszony biztosít bennünket arról, hogy elég egy szoba nyolcunknak, mert van benne három ágy, egy pótágy, és vannak kósza matracok, és van föld is, amelyre azokat le lehet tenni. Lefekvés előtt kevés vodka, azután egy kicsivel több. P. a földön, egyébként mindenki talált magának helyet a föld fölött. A fáradtság, a kevéske helyen szorongás családi melegsége lengi be a szobácskát. Mindenki alszik, elnézem őket, Sára hanyatt, szájában a nagy ujja, Judit az anyja melléhez nyomja hirtelenszőke fejét, Csilla arca csillog a tévé mögé állított lámpa súrlófényeitől, Mária két oldalán a két lány, Éva kis bogárként összekucorodva, Anna angyali szelíd álom mosolyával a szája körül, öreg barátom pedig ágy alá fordult arccal horkol a szoba legsötétebb sarkába száműzve magát.
Sok a szeretet és a hála hirtelen bennem. Összeszorul a torkom, nőiesen fintorgok, szipogok kicsit, sóhajtva kapcsolom le a villanyt. A sötétben összekeverednek a szuszogások, horkolások, feljajdulások, motyogások, meleg, mély éjszakai csönddé olvad össze most az egész világ.
Falvakon, erdőkön, dombokon keresztül vezet utunk másnap, nyomát sem látjuk az erdőirtásnak, falupusztulásnak, a települések karakteresek, mondanám, mint a filmekben, de ez unalmas lenne, tiszták, gondozottak és gyermekien kíváncsiak. Később, otthon, majd egyre kínosabbá válik, hogy nem igazán találtam kivetnivalót az amerikai életformában, a tájakban, de mit tegyek, ha tetszett a nyugalom és a nyüzsgés is, tetszett a bazáriasság és a művészetszakértelem is, tetszett a mértéktelenség és a méretre szabottság is, tetszettek az eget kóstolgató nagy épületmonstrumok és a földszintes kis faházak a miniatűr kertremekekkel is, a tűzoltócsapok és a kerti medencék is, az elegáns autók és az ütöttkopott csotrogányok is, a papírból kieszegetett sült krumpli és a japán vendéglő lehalkított egzotikuma is, tetszettek a reklámok és a National Geography átlapozott nagy kötegei is.
Lehet, hogy kereshettem volna kivetnivalót, sőt, nyilván találtam volna eleget. Nekiláthattam volna ismert negatívumok ellenőrzésének, hogy azután kárörvendő mosolyra rántsam a számat, tessék, ez a ti híres Amerikátok, Magyarország kicsi, de… Ez azonban erőfeszítésekre kényszerített volna, olyanokra, amelyek nem tartoznak szorosan hozzám. Szerettem a rajongásig annak idején az orosz erdősávokat is, amelyek a vonatokat szegélyezték, s nem elsősorban esztétikai célokat szolgáltak: ne lásson be az utas az ország belsejébe, mert mit látott volna, traktort, vagy lovat vagy koszt vagy rengő csípejű orosz asszonyokat, részeg legényeket, sarat, transzparenseket és elkent vért egy kollégium falán. De mindehhez az erdősávnak, természetesen semmi köze sem volt. A levelek ősszel megszámlálhatatlan színben ragyogtak fel, összeszámlálhatatlan sárgában és mozgalmi szimbólumoktól mentes vörösben, s vakítottak a nyírfák fehér törzsei, hajlongtak, integettek, álmodtak a hatalmas térbe vettetve a fák.
Itt vélhetően nem takarnak semmit, legfeljebb önmaguk csöndjét, árnyas világát. Kicsi benzinkutaknál álltunk meg, hideg sört veszünk, pihenésképp elkódorgunk a kutasok bazárhoz hasonlítható árupolcai között, van ezekben minden, csizmáktól a vastag szivarokig. A kutas kint bóklászik, nem foglalkozik azzal, mit emel el a vásárló, úgy fest, csöppet sem érdekli, hogy elemel-e valamit. Miért emelne el? És ha elemel? Itt megáll a logikám. Egyetlen magyarázat, hogy a benzinkutas azzal érvel magában, egye fene, majd elintézi az illető a lelkiismeretével. Dehát ilyen nincs, csak a mesében, kérem! S az amerikai benzinkutasok nem népmesei alakok, a legkevésbé sem azok.
Már jócskán benne vagyunk a délutánban, amikor megérkezünk a Lake Hope State Parkba. Zaleski, Ohio. Bolyongunk egy keveset, s viszonylag hamar megtaláljuk az ITT-OTT Magyar Baráti Közösség központi épületében berendezett főhadiszállását. Van ház a nevemre, kérdezem Mózsit, de még nem érkezett meg. Egyébként a szomszédos kabinban fog lakni. Házunk pedig a túloldalon van, értelemszerűen a tó túlsó oldalán. Légvonalban egészen közel. De, mert a tavat meg kell kerülnünk ahhoz, hogy megközelítsük, elég nagy távolság. Faház a nagy erdő közepén, fenemód romantikus, és ebben szemernyi irónia sincs. Két hálószobánk van, egy nappalink, konyha, fürdőszoba, kandalló. Elosztjuk a fekhelyeket, a legkisebb fülkékben alszunk P-vel, férfiak. Fontos szempont: nem kell soha beágyaznunk. A másik hálószoba Csillának jut a lányaimmal, a nappalit pedig éjszakára Mária, Anna, Éva rendezi be hálószobának. A kandalló kesernyés illata, a megérkezés örömére magunkhoz vett vodka, a fűszag, a kétnapos utazás utáni szilárd talaj a lábunk alatt – szédülünk a boldogságtól. Ismét visszakanyargunk a központi épülethez, nem csak az ösztönünk. Mózsi úr is megérkezett Anikóval, a lányával. Lefogyott, mióta nem láttam, harsogva öleljük meg egymást, rögtön sörök után nézünk. A ház mellett Csengey Dénesbe botlunk. Ő jött Csoóri helyett, fürkésszük egymást, nagyon régen nem találkoztunk, tehát régen vesztünk össze utoljára. Én maradtam, aki voltam (abból is kifogyóban), ő közben képviselő lett és az MDF egyik vezető szónoka, na, hogy fogunk boldogulni egymással?
Egyelőre csak nevetünk és megpróbáljuk kibeszélni a hosszúra nyúlt múlt időit, heverünk a ház előtti lejtőn, isszuk a hideg söröket, rendületlenül. Beesteledik, s mi még a sörökkel vagyunk elfoglalva, közben valami vacsora is keveredik mellénk, kiülünk bagózni a teraszra. A sör okozza-e, vagy a megváltozott idők, már egészen sok dologban nem értünk egyet. S ez természetes, hiszen Csengey Dénes politikus lett, aki – akarva, akaratlan – nagy ügyekkel érzi elfoglalva magát, közben nem veszi észre, hogyan mennek tönkre az olyan apró és jelentéktelen dolgok, mint a magyar irodalom intézményrendszere, értem ezen a folyóiratokat, a könyvkiadást és -terjesztést, egyáltalán: fentről nyilván ugyanúgy nem látják, mi történik valójában, mint az elődeik. Határozottan állítja, nem tud arról, a folyóiratok milyen képtelen helyzetben vannak, és ezt el kell hinnem, noha úgy vélem, ő az egyetlen, aki tudja ezt.
– Majd összehívunk a parlamentbe benneteket, ha hazamegyek, s találunk megoldást.
– Kiket benneteket? Én nem vagyok a Kortárs főszerkesztője.
– Tudjuk, kiket kell hívni – mondja egyszerűen.
vagy
– Miért nem szóltál eddig?
– Mert én nem tudlak már megkeresni benneteket, mióta politikussá lettetek.
– Kár. Ez hülyeség – kedvetlenedik el.
Amúgy minden, mint régen. Pedig nem. Már érződnek azok a karmok, melyek itthon majd sértenek és nyomokat hagynak, akadozik a párbeszéd. Akkor még nem értem, mi történt. Hazatérésem után el kell telnie majdnem fél évnek, mikor rádöbbenek, rettenetes repedések keletkeztek a viszonyokban. Mennyire egyszerű volt együtt dühöngeni, inni, barangolni, amíg csak egyetlen hatalom volt, az is szemközt. Lám, most barátaink sem állnak már szóba egymással, még jó, ha velünk, s mert barátaink barátai vagyunk, barátaink gyanúsítgatnak, terrorizálnak, tagadnak meg bennünket amaz barátaink miatt. Bonyolult ez, pedig kristálytisztán gyilkol most már nap mint nap.
Lake Hope-ban még nem érződött ez, csak az előszele. A másnap Csengey előadás hatalmas sikert aratott. Döbbenten ültem a hallgatók között, föl nem foghattam, hogyan lehet egy író ennyire politikus, tehát civil. Hogyan? A reakcióból, mellyel az előadást fogadták, egyértelműen kiderül, a jelenlévők nagy többsége „kormányszimpatizáns“. Jelesen, MDF barát. Szokatlan helyzet ez, legalább tizenöt éve foglalkozom az emigrációval, mint jelenséggel, s főleg az irodalmával, de még egyszer nem értettek egyet a kintiek az odahaza uralmon lévőkkel. Most Csengeyre úgy tekintenek, mint a testet öltött Magyarországra, a megújulás szimbólumára, a tenyerükön hordozzák, mindenkinek van egy bizalmas jó szava hozzá, mindenki megtiszteltetésnek tartja, ha elfogadja az ebéd- vagy vacsorameghívást a képviselő, hívják, viszik, dénesezik. Hm. Itt van Sándor Iván, a kiváló író és esszéista, itt Ágoston Vilmos, a nagyszerű író-filozófus, itt vagyok (talán) én is (valahol), majdnem hiába, hisz alig vesznek rólunk tudomást. Mi viszont tudomásul kell vegyük, Lake Hope (a Jóreménység Tava) sem az irodalmárok reményeit táplálja immár. Persze, eddig is rendszeresen hívtak ide írókat, de ahogy visszatekintek, valamennyi meghívott kapcsolódott a politikai ellenzék valamelyik ágához, illetve deklaratíve a kisebbségi mozgalmakhoz, tehát tisztán írói jelentkezésről aligha beszélhetünk az esetükben. Annál inkább fontos számomra, hogy én csak íróként, csak a verseimmel legyek jelen. Ez meghökkenést fog kelteni mindenhol, figyelmeztetnek, anyagilag is érinteni fog a makacsság, méghozzá negatívan, mivel a fizetségem összesen az lesz – lévén, hogy csak íróként egyetlen egyesület vagy társadalmi szervezet sem fog szervezni nekem semmit, főleg fizetni nem fog -, amit a felolvasásra kíváncsi hallgatók utazási hozzájárulás címén összeadnak, illetve a Framo Publishing (Mózsi Szivárványa a név mögött), által Chicagóban megjelentetett könyvecském eladásából összegyűjtök. Minél kevesebb hallgató, annál kevesebb pénz. Logikus, azt hiszem. Mindegy, én ezt a kevesebb pénzt választottam. Egyrészt nem értek a politikához, másrészt a mostani politika meglehetősen sok hordószónoklatot produkál, s ezekkel nehéz versenyre kelni. Itt van mindjárt az említett írók példája. Sem Ágoston Vilmos korrekt erdélyi irodalmi tárgyú, sem Sándor Iván bölcs korszakelemző esszéje nem aratott különös sikert néhányak odafigyelésén kívül. Mindkettőből hiányoznak ugyanis azok a ballasztok (általánosítások, csúsztatások, túlzások, megduplázott hangsúlyok), amelyek egy politikai beszéd elengedhetetlen részei. Az otthoni változás mámora itt is elsodorta tehát a csöndesebb hangot, a hallgatóság nagyobbik része az aktuális-fontos – vagy annak vélt – dolgok, igazságok és beismerések, fölismerések előresorolására várt, nem feltétlenül elemzésre. S azt hiszem, ez teljességgel magyarázható, ha nem is minden pontján megérthető vagy elviselhető.
A második nap reggelén riadtan vettem észre, hogy tönkrement a gyomrom. Ócska tünetek, de kínzóak, le kellett mondjak az előadások nagy részéről. Nagy Károlyék ebédmeghívását is lemondanám fájó szívvel, ha Csilla és Mózsi Feri nem olyan kemények. Majd csak elleszek valahogy a gyomrommal, ráadásul, mindenki megértő tud lenni a másik bajával. Örülök, hogy nem mulasztottam el a találkozást. Nagy Károlyt még Pécsről, az egyik anyanyelvi konferenciáról ismerem, szeretem a megszállottságát, a szelídségét és a keménységét, mellyel nem enged a maga igazából kint sem, otthon sem. Óvatosan kérdezgetjük egymást, nem tapogatózva, csak azzal a tudattal, hogy a komolyabb, hosszabb beszélgetés majd egy későbbi időre tolódik, Amerikában vagy Pesten, majd eldönti a jövő.
Még két ebédmeghívásnak teszünk eleget, a hét folyamán. Fekete Pál és Ruscsák Miklós urak látnak vendégül bennünket, amolyan két-agglegény módra az utolsó délutánon, illetve a megérkezett Mózsi-feleség, Ágnes asszony és tüneményes édesanyja, Klári néni, ezt megelőzően. Utóbbiakról a chicagói lapokon bővebben meg kell emlékeznem, itt elhagyom az ebéd taglalását.
Fekete Pali „bácsi“ – ő tiltakozik a bácsi ellen a legerősebben – és Miklós barátunk okosan az italokra helyezi a kezdő hangsúlyt, férfiember által könnyen elkészíthető kolbászokkal – magyar boltból valókkal – és salátákkal folytatódik a délután, s megállás nélkül, oldottan és a legnagyobb egyetértésben vitatkozunk. Házigazdánk előre kikészített nekünk könyvajándékokat, a másik szobába vonulunk át válogatni egyenként – ez az első bécsi utazásomra emlékeztet, amikor a Magyar Műhely hadersdorfi találkozóján Bujdosó Alpár nyitott meg előttem egy szobát és egy könyvlerakatot válasszak, vigyek. Az ilyesmire mondták az illetékesek, hogy a Szabad Európa adta a könyveket, föllazításul. Végső soron mindegy volt, ki adta, én örültem nekik és egy matrózzsákkal csempésztem át a határon, s mellette még egy fél bőröndnyi folyóiratot. (Egy másik alkalommal Szépfalusi István több évfolyam Új Látóhatárt ajándékozott nekem, a magyar határőr átvizsgálta őket, volt közöttük 56-os emlékszám is, tisztelgett és jó utat kívánt, jó olvasást. Ilyen határőrök is voltak, én még ma is emlékszem a reszkető lábszáraimra, a verejtékre a homlokomon, az arcomon, a sör ízére, melyet a határtól ötven méterre döntöttem magamba a nagy ijedelem ellensúlyozásul.)
Kora délután fiatal magyarországi politikusok csatlakoznak a vendégséghez, egy szép fekete lány és három fiú. Üdék, elevenek, rendkívül okosak és romantikusak, ez utóbbiról persze nem tudnak. Fideszesek, eszdéeszesek, emdéefesek – ők még békésen együtt, nem zsidózva, nem büdös parasztozva. Azért jöttek, hogy belássanak az amerikai politika rejtelmeibe. Nyitottak, bizakodóak, egy kis vitára mindig kaphatóak. Mértékkel isznak, szenvedélyesen érvelnek. Hazatérésem után nem őket látom a parlamentben, elromlott arcokat látok, eldeformálódott figurákat, még az egykori szimpatikus fideszesek arcára is ráköltözött valami brutalitás, közönségesség, ami talán a hatalom, vagy a hatalom közelségének a piszka.
Az esetemen is a betegségemmel küszködöm még. Csúszunk a kezdéssel, egy itteni képviselőjelölt tart valamilyen, váratlanul belénk iktatott beszédet, de nem tudok rá figyelni. Azután Mózsi beszél a Szivárványról, terveiről, nehézségeiről. Én ingázom a mosdó és az előadóterem nyitott ajtaja között. Végül elkövetkezem. Van egy szűk órám. Beszélni kezdek, de halk vagyo. Mikrofon-igazítás, krákogás, erősítek. Nehezen olvasok, zavar az időhiány. Olvasok, magyarázok, nézem az arcokat, örülök tudat alatt a telt háznak. Érzem a kontaktust a közönséggel, nem kell sem rátenni egy lapáttal, sem elvenni belőle, olvasom, amit a szándékom és az ösztönöm diktál, taps, és meglepetés az arcokon. Egyetlen zord kritikusom Judit lányom, aki az első sorban hentereg, unja rettentően magát, be is kiabál az apjának:
– Apa, én ezt unom.
Mondanom se kell, szigorú gorilláim ki- és elvezetik a renitenskedő személyt.
A felolvasás után sokan jönnek oda hozzám gratulálni, Csicsery-Rónay István, Borbándi, Gyula, ismerősök és ismeretlenek. A legjobban Ilus néni, Püski Sándor feleségének a gratulációja esik, előjönnek a könnyei, az Isten áldja meg, mondja. Ennél többet nehezen vágyhat magának az ember. Sándor Iván is megölel, ez jó érzés, bevallja, csak nagyon felületesen ismerte eddig az írásaimat, ez a mostani est mély benyomást tett rá. Itt találkozunk össze, Lake Hope, 1990.
Nyugodt vagyok, boldog, az sem izgat, hogy a felém áradó szeretet és elismerés ellenére alig vesznek meg egyet-kettőt a könyveimből.
Dehogynem izgat! Ez most hazugság volt, itt, az előbb. Nagyon is bántott, hogy alig fogytak a művek. Otthon nem lehet a könyveimet kapni, ezért vállalkozott Mózsi a kiadásukra itt, legyen mit megvehetni a felolvasások után. S lám, alig van kinek. Persze nem képzeltem, hogy egy csapásra meg fogom az emigrációt hódítani a munkáimmal, de ebben az esetben nagyot kellett nyelnem. Megtettem, oda se neki.
Érdekes emberek gyűlnek össze itt évről évre, így volt ez most is. A már említetteken kívül pár szó erejéig megismerhettem Nyeste Zoltánt, Ludányi Andrást, Jónás Pált, Somogyi Balázst, Böjtös Lászlót – aki a vendégszeretetével is kitüntet Clevelandben -, Itt találkoztam először Sas Mártonnal, vagy az otthoniak közül Bulányi páterrel, Piros Ildikóval és Huszti Péterrel, valamint a Tilinkó zenekarral.
A rendezvényről általában nehéz általában. Nehéz általában a rendezvényről. A pihenőpark meghatározta a cselekvések irányát. Ha nem előadás, akkor a tó, ha nem a tó, akkor valakinek a házában beszélgetés, borozás, éneklés. A táborlét romantikája. Esténként tánc a fiataloknak (és a fiatalokkal) az előadóteremben. Egyik este tábortűz a gyerekek – és felnőttek – nagy gyönyörűségére. A Tilinkó húzta megszakadásig, tréfás szónoklatok, szóló énekek. A társaság nagy része egy fészerszerű nyitott épületben vigadozik, Mi kint beszélgetünk Lipták Bélával. Nagyon másként látjuk az otthoni állapotokat. Én vagyok a kerékkötő a dologban. Ő átmeneti állapotban tartja az elszegényedést, az erkölcsi lerongyolódást, a bűnözés elharapózását, az emberek teljes kiábrándulását, ő perspektívából nézi és messziről látja a változást, a változás jövőjét. Én, aki benne élek, ide repülésemmel sem tudtam olyan messzire eltávolodni – használjuk már így, patetikusan, ha kell! – a magyar valóságtól, én azt látom, hogy még az a kevés is leromlik, összeroskad, elrohad, megbüdösödik, ami a kommunistákat túlélte. Ő optimista, én elkeseredett. S mert épp nem egy nyelvet beszélünk, barátsággal abbahagyjuk, a szálfaember visszaballag az asztalához, én pedig, mivel nekem kezdettől fogva nem volt asztalom, továbbra is egy kövön kuporgok, az eresz alatt csapkolódó denevéreket figyelem. Napközben persze hatalmasakat fürdünk. A tó csodálatosan tiszta, csak, sajnos, itt is egy lekerített részecske mindössze a miénk, fürdőzőké. Itt találkozom össze Bebek Jánossal, akit névről és versekből már ismerek. Energikus fiatalember, kitűnően focizik, sokat mosolyog, és még többet beszél. Ez utóbbit nem elmarasztalóan említem föl, az olyan típusú embernek, aki szeret hallgatni, nagyon jó beszélgetőpartner, az áradó szavú másik. És én egyre többet hallgatok mostanában. Kiderül róla, hogy Kaliforniában, Fremontban él, ami megrendítő közlemény, hiszen ágról szakadtként bolyongtam napokat Frémontban, holott csak egy telefonomba került volna – de ne is beszéljünk erről, mert visszamenőleg üt meg a guta. Őt is persze, amikor megtudja, hogy milyen lehetőségeit szalasztottuk el a nagy beszélgetéseknek. Egyik este meglátogat, whiskyt és söröket cipel a hóna alatt, őrködünk a gyerekekre – valamilyen okból engem hagynak aznap a gyermekekkel a többiek -, versekről, könyvekről, emberekről beszélgetünk halkan.
Most kezdem érezni, milyen kapkodóan gondolok vissza ezekre a napokra. Persze ez természetes. A legsűrűbb időszaka volt az amerikai tartózkodásomnak, rengeteg új ember, szempont, mozgás, nehéz ezeket ökonomikusan egymáshoz illesztenie az emlékezésnek.
Itt van például Krajcsi Péter barátunk, aki földre kényszerítette Pecát. Azáltal pedig, hogy megjelent St. Louis-ból, és beköltözött a fölöttem lévő ágyra, a sufniba, P. pedig kikerült a társalkodóba, a földre. Szóval, ő is fontos színfoltja volt Lake Hope-i egyhetünknek. Hajdan együtt laktunk a szegedi Eötvös Kollégium 120-as szobájában. Alig változott valamit, csak talán még soványabb lett és még magasabb és még szomorkásabb. Vendégvegyész az Újvilágban ő is, de már készül hazamenni, kergetjük vele a kandallóból elősurranó denevéreket, vadak és szertelenek vagyunk, mint jó tizenöt évvel ezelőtt… Na, ez most szíven üt. Hogy a tizenöt év. Az ám, a fiatalok. A találkozón legalább harminc fiatal fiú, lány van jelen, már amikor jelen van. Ha kedvük tartja, beülnek az előadásokra, ha úgy gondolják, röplabdáznak a strandon, vagy külön foglalkozásokon vesznek részt. Nem tudom, de azt gondolom, ők lennének a titkos utánpótlás. Csak ez roppant kérdéses. Hiszen egymás között angolul beszélnek, indulatszavaik angolok. Szólnak hozzám, válaszolnak, magyarul, elfordulnak, s egymással máris angolul kezdenek beszélgetni, vihorászni. Kérdezem az okát, Kaslik Ibolya zavartan válaszol a többiek helyett is.
– Szégyelljük, hogy nem tudunk elég jól magyarul.
Ki előtt? Hiszen ezeknek a gyerekeknek nagyszerű vállalása a magyar nyelv, akkor sem szólhatná meg őket senki, ha egy kukkot se értenének belőle. Hiszen más hazában, más közegben élnek, mióta öntudatra ébredtek.
A programokon meglepő számban vesznek részt, érdeklődőek és kedvesek, teli van mosollyal és kacagással a szájuk. Úgy gondolom, magyarul beszélni ezek a fiatalok soha nem felejtenek el. De a magyar kultúra kinti ápolásában már kevesen vállalnak majd szerepet. Ha kell még egyáltalán szerepet vállalniuk, majd, már, akkor.
Hiszen sokan tértek és térnek haza, az üldözöttek hősökké válnak itthon, megérdemelt elismerésben és bocsánatkérésben van részük. Az apák hazajönnek, de a gyermekek talán már maradnak Amerikában, vagy egy idő után visszatérnek oda. Mert – nekik, az a hazájuk.
A találkozó utolsó napján rendezik meg a gyerekek versmondó versenyét. Nem is verseny ez, inkább bemutató. A kicsik hét közben két óvónévvel töltötték a délelőttöket, játszottak, tanultak, énekeltek és verset mondtak. Most izgatottan morzsolgatják szoknyájuk szélét, rágják a körmüket, szopják az ujjukat. Nem csoda, egy nagy teremnyi ember előtt kell helyt állniuk. És helytállnak. Akcentussal vagy anélkül, bakikkal vagy egyetlen baki nélkül, állnak az asztal tetején és mondják, mondják a magukét. Sára is közöttük van, Nemzeti Dalt deklamálja, azt tudja kapásból és azt szeretné mondani, de az izgalom megindítja a nyelvét, életben nem hadart a gyermek, most alig lehet érteni, minél fényesebb a kard, hol borulnak le unokáink. De nagy és hálás tapsot kap, akár a többiek. Anna rövid verset mond teljes átéléssel, igyekvő kis arca előcsalja a közönség mosolyát is. Van valami heroikus ebben a kicsinyek versenyében, ahogy küszködnek a szavakkal, a hangsúlyokkal, ahogy életbevágóan fontos számukra ez az egyetlen vers, ez a pár perc, amikor megmutatják szüleiknek, ennek a sok idegen embernek, hogy ők magyar kisgyerekek. Mert azok, azok a javából, ha amerikaiak is…
S ez már a finálé. Kezdjük a csomagolást, készülünk, gyorsan eqltelt a hét. Többet szerettem volna magamnak szánni belőle, de megbetegedésem kitűnő előadásoktól tartott távol. Hajnalig szédelgünk még P.-vel, gitározunk, éneklünk a 19-es ház előtt Ruscsák Miklóssal, jönnek a csikó-politikusok is, azon vesszük észre magunkat, lassan hajnalodik.
Reggel, ahogy a kocsi körül matatunk, Zoltáni Csaba lép oda hozzám. Ők a szomszédunkban laktak, egyik este náluk mulattuk az időt, és mulattattuk magunkat, egymást. Hív, menjek Timoniumba, olvassak fel náluk, a közönséget ő biztosítja, sok versszerető ember lakik arrafelé. Hiszem is, nem is, a meghívás mindenesetre jól esik. Megígérem, s jól teszem, utazásom legszebb időszakaihoz tartozik a náluk töltött pár nap, az általuk szervezett végtelen washingtoni séta.
A lányokat becsapjuk a csomagtartóba, az öreg autó szuszogva nekilódul. Párában bóbiskol alattunk a tó, hiányozni kezdenek olyanok is, akik azelőtt soha. Ki tudja miért.
A vacsoraasztalt már Chicagóban üljük körbe.
Megjelent: –
Zalán Tibor: AMERIKA – KÖRÜLÍRÁSOK – MUNKAPAD
Új Forrás Könyvek (1992)
