Zalán Tibor: [mikor a csöndről már nem divat írni én megírom…]

mikor a csöndről már nem divat írni én
megírom hallgatásodat leírom a néma ezüst-
szobrokat melyekkel hajnalig telirakod a szobámat
kifáradt agyam zenéket lángol ilyenkor az álom
szertedöntött kottaállványai közé. a bénító ködben
felszállnak a szárnyatörött repülők: míg a poharat
számhoz tudom vinni összefoglalható a létezésem
:címerem másnapos gyöngéd verssorok a lágyan
szemerkélő halálos esőben: címerem másnapos esők
halálos verssorok
ha megírnám hallgatásodat! hatalmasságod írnám meg
zokogásod horpadt oldalú fazekak között írnám a
mérhetetlen ideig tartó fájdalmakat. álmomban
dzsessz-zenészek tüntettek ingemben kék fénybe
ájult színpadokon verejtékük ott ragyog szobám
falán. álmodtam – elefántok tapossák szét a parkolóban
alvó kis autókat
lehet már ez sem érdekel
melled fölött halk zenébe kezd az ing vállad
fölött gyógyszerszállító vonatok tolatnak. üres
vagyok mint szeretkezés után a csönd és olyan
idegen mint kihűlt mell után kapó szomjas
kezek. védtelen és kiirthatatlan