Zalán Tibor: [már mindent megtehetsz velem csak szeretned nem szabad. nagy kertben…]

már mindent megtehetsz velem csak szeretned
nem szabad. nagy kertben laktunk mint egykoron
s te levágattad a hajad. gyümölcseinkben ekkor megrohadt
az íz asztalunkat széjjelverték az öngyilkos fák
a szélben virágaid fekete emléke reszketett
látod ma mindent megtehetsz
velem mindent amit eddig soha – gyávaságom is melledig
emelheted. a világ úgyis nélkülem lesz olyan amilyen
utazni készülök valahol végleg ottmaradni valakinek
végleg ellopni a nevetését. megfejteni a zenékben
szétáradó véres illatot megsímogatni e zenék árnyékában
felnövő szomorú férgeket. hegynek felfelé Jézustól kértem
tüzet. (- hívhatnálak akárhogy arcom kendődben
halálodig füröszthetném -) de az istenek nem dohányzanak
csak szeretned nem szabad többé
patkányok szimatolják tétova lépteim orruk hintázó horgászdugók
a megáradt szemétben. mosakodj utánam a csontodig
a lelkedig fertőtlenedj ha a sötétben hozzádsáppadok
a függöny mögött már ott állnak az árnyak ajtónkhoz
vasalt csizmák közelednek. kint a hold kél kéken
s e lágy békében csöndben megérik a rettenet. megértsd
a villanypóznák reménytelen üzenetét: ne kutasd az
éjszakában eltűnteket: ne kutass engem sem magadban
mert szívedbe tapos és megöl a sötét