hajnali pálinkáim brutalitásában elveszítik a tárgyak
körvonalaikat. szamovárom nikkelbevonata ezüsttel önti
el az ásító szobát montblank töltőtollam szétömlött tintája
fekete térkép a fodrozódó falon
az idő szétfolyni látszik
fegyelme helyett a határtalant kísérti az elme. mozdulatok
helyén halk hullámverés jelzi létezésem. mint nyugodt
vitorlás tovaring egy-egy barna gondolat s a csobbanó emlékek
után visszaforr a tükör. ne légy irgalmatlan
az álmodóknál is légy irgalmasabb
most könnyű vagyok túlzottan magasra ne emelj vállamon
hagyj elég simogatást. ösztöneimben elveszített birodalmak
bronzkapuja dereng: hatalmas kulcslyukon át folyik
el megállíthatatlanul az alma vére
adtad volna a kígyónak vasaló karodat vacsorára
belocsolt ruhák úsznak tova a tárgyak folyamán így is s
a kék óra mindörökre alámerül. hátrafeszült fejem
az áradásból sápadtan kiemelkedik fáradtan nézi magát
most kellene bejelentenem különbékémet
emigrálnom az abonyi diófa zöldarany árnya alá hol
ovális nagy asztal apám ácsolta pad s a kertben termett
szelíd-savanyú csitító borok. már járnak a
vonatok s a forgalmista piros sapkája az ismeretlen
utasnak a derengésben visszaköszön. nézi arcát az arc
mindenség palackpostája: pálinkás üvegem újra a számhoz ér
Ádám Tamás újságíróra, szerkesztőre, költőre emlékezünk
május 14, 2026