Zalán Tibor: Erotomantikus nocturne

Verítékedben hentergetlek
sikoltó szerelmi nedveinkben fürdik meg
szánk
szomjúságtól felrepedt egymáson vándorló
otthontalan szánk

Most ismeretlen a szégyen a kímélet a tagolt
szavakkal elmondott értelmes beszéd – – –
csak a ragyogás csak a fehér lihegés a ragyogásunk

: és széttárt combjaid között vár a kikerülhetetlen
zuhanás

és vár rám a holdról fürtökben lógó hínár-ringású
halál

Heverj a fűre gerincedre fordulj mint lángjaitól szenvedő
fölrészegült kanca Rúgass az égre vergődj zokogva vissza
rám

Feküdj felhőre hogy melleidre tapadva hajnalig ázzam
ne essek az égő város párálló örvénylő vörös havára

: és fogaim megismerik mellbimbód rózsaszín vacogását

és ujjam rángó szakadékod hálás sötétjébe rántja

Vörösbort locsolok végig hűvös rajzú hátadon
s mint derengő kehelyből kiiszom szíved gyöngyöző borát
farod kerek dombjára ereszkedem lágyan
hogy megkeressem mélyedben évezredek elvermelt árvaságát

: és hogy sóhajtasz meglebben a gyertyák szemérmes lángja
asztalodon a sírokon templomoknak áldott hajói árnyán
s a gyönyör végigharangoz gerinced szétdúlt gyöngysorán

! hogy hívnak mondd most a neved hogy hívnak a nevem
mondd a nevem a neved mondd végre mondd a nevem a neved
Isten négykézre ereszkedett gyönyörű állatait
milyen néven nevezheti magához az álmélkodó lét

Testünk ritmusa a szív gyorsuló verése – ezt megérzed?
húsunkban hullámzik a tenger tovább tovább tovább

Vállad most vállamnak feszül
öled türelmetlenül emelkedik nyílik enged mohón
újra magába
zenék ömölnek belőled áttetsző gomolygó zenék
s mikor beléd ömlök hallom méhednek áldott mosolyát

: és hajad körül leheletem ezüst glóriája

és combodon aranyló kialudt magok s fölöttük lustán
elgörög a hajnali fény

További bejegyzések