Verítékedben hentergetlek
sikoltó szerelmi nedveinkben fürdik meg
szánk
szomjúságtól felrepedt egymáson vándorló
otthontalan szánk
Most ismeretlen a szégyen a kímélet a tagolt
szavakkal elmondott értelmes beszéd – – –
csak a ragyogás csak a fehér lihegés a ragyogásunk
: és széttárt combjaid között vár a kikerülhetetlen
zuhanás
és vár rám a holdról fürtökben lógó hínár-ringású
halál
Heverj a fűre gerincedre fordulj mint lángjaitól szenvedő
fölrészegült kanca Rúgass az égre vergődj zokogva vissza
rám
Feküdj felhőre hogy melleidre tapadva hajnalig ázzam
ne essek az égő város párálló örvénylő vörös havára
: és fogaim megismerik mellbimbód rózsaszín vacogását
és ujjam rángó szakadékod hálás sötétjébe rántja
Vörösbort locsolok végig hűvös rajzú hátadon
s mint derengő kehelyből kiiszom szíved gyöngyöző borát
farod kerek dombjára ereszkedem lágyan
hogy megkeressem mélyedben évezredek elvermelt árvaságát
: és hogy sóhajtasz meglebben a gyertyák szemérmes lángja
asztalodon a sírokon templomoknak áldott hajói árnyán
s a gyönyör végigharangoz gerinced szétdúlt gyöngysorán
! hogy hívnak mondd most a neved hogy hívnak a nevem
mondd a nevem a neved mondd végre mondd a nevem a neved
Isten négykézre ereszkedett gyönyörű állatait
milyen néven nevezheti magához az álmélkodó lét
Testünk ritmusa a szív gyorsuló verése – ezt megérzed?
húsunkban hullámzik a tenger tovább tovább tovább
Vállad most vállamnak feszül
öled türelmetlenül emelkedik nyílik enged mohón
újra magába
zenék ömölnek belőled áttetsző gomolygó zenék
s mikor beléd ömlök hallom méhednek áldott mosolyát
: és hajad körül leheletem ezüst glóriája
és combodon aranyló kialudt magok s fölöttük lustán
elgörög a hajnali fény
