A kivonulás sem rendítette meg. A hódítók,
ahogy rendben vonultak megfegyelmezett
csürhe a keleti horizont felé. Inkább komikusnak
tűntek fel, sok rosszkedvű törpe, aki csak
parancsra volt elnyomó. Ellenőrizte magában
a képet, megpróbálta hozzárendelni a többieket.
Csatornába lőtt szürke kis falujegyzők, eltört
gerincű asszonyok, vérükből feltápászkodó,
megöregedett arcú kislányok… Rájött, az
erőszak képek nélkül is látható, akár egy
hajdani karosszék, teniszlabda, a tehén
megértő tekintete, mielőtt hasába fúródik a
bicska, és nem találta ezt sem elégnek –
látható, de nem leírható (a képek végül mind
elégnek). Sőt, zavarosabbá vált, akár a
felkavarodott tartósítószer a poshadt sör
alján, legalább így megundorította ez is.
Kívül maradni a félájultan bálozók, harangozók,
csarnokokban bömbölők megrészegült osztagain.
Magyar, hajnal, a, hasad. A nyomor tátott
szájjal nézi a sikátorból az össznépi rajcsúrt.
Vállal a kirakatnak dől, üres szájjal nevet.
Kívül maradni sem elég már. Az se. Nagy
léptekkel távolodik, belül távolodik kifelé,
kijutni nem mer. Már nem elég hozzá. Se itt,
se ott, két oldalról záporoznak rá a kövek.
Így kell ennek lennie, ha omlik a bánya.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
