Zalán Tibor: [egyedül heversz a halott parton a homok kék lángjában elolvadnak…]

egyedül heversz a halott parton a homok kék
lángjában elolvadnak a körülötted nyújtózkodó illatos
lánynyomok. már nem lep meg hogy ennyire magad csak
elszomorít a természet évadvégi nagytakarítása hogy
megint te maradsz fölöslegnek
: és szégyennel tölt el – – –
a táj vetkőzése nem érdekel
összezárt szemhéjaid alól is látod a horizonton
megfeneklett bálnaszín felhőket a mellükre ködöt húzó
temetők meleg vonalát s a hullámokba merülő hosszan
robajló földrészeket
e hely egyedül az időben létezik de tudni fogod-e egykor
mely időpillanat volt a halott part a halcsontvázakkal
teleszórt üszkösödő délután vagy örökre eltűnik szétfolyik
elolvad mint a lánynyomok a szelíden támadó rövidlátó
őszben. itt. most. így. mindörökre
és megérkeznek a jajgató sirályok és vitorláik kibontják az
elnehezült szélben heversz. a homok kék lángjában
fázékonyan húzódik össze az eldobott dinnyehéjon sütkérező
darázs. szemüreged hirtelen megtelik utószezoni savanykás
ízzel fehér kövekkel napernyők piros havával. a víz közben
teszi dolgát a partba harap. hullámai nagy vérző rózsa-
levelet sodornak magukkal a semmi felé