Zalán Tibor: Bolond Istók – bolond, aki átírja (Istenek az árokparton – részlet)

Jó egy évvel ezelőtt, amikor még nyomokban sem volt jelen az Arany-év a köztudatban, Seregi igazgató azzal a lehetetlen (akkor még nem tudtam, hogy az!) ötlettel állt elő, hogy tegyük színpadra Arany Bolond Istókját. Kérdezte, olvastam-e a jeles alkotó jeles alkotását, mire rezzenéstelen arccal vágtam rá, hogy igen. Persze, nem olvastam. Egy dramaturg mégsem éghet be az igazgatója előtt azzal, hogy valamit nem olvasott a magyar és/vagy világirodalomból! (Azóta számtalan olvasott elmét teszteltem ugyane kérdéssel, olvasta-e a Bolond Istókot. És a számtalan válasz gyakorlatilag ugyanúgy hangzott: olvastam – de régen. Ami természetesen a „nem olvastam” szinonimája volt valahányszor. Olyan emberrel, aki azt mondta volna, olvastam, igen, két ének, és egyik ének se szól gyakorlatilag semmiről, nemigen találkoztam. Egyértelműsítve ezt: magam előtt nem találkoztam Bolond Istók-olvasóval.).
     Mivel egy-két évvel ezelőtt volt egy sikerültnek mondható – és a közönség felől jó visszhangokkal lement – Toldi-adaptációm, nem gondoltam, hogy bármiféle gond vagy nehézség fölmerülhet az új színpadi mű megírása során. Olyannyira magával ragadott ez az önteltség – amihez hozzájárult egy tavalyi, ugyancsak sikerült és közönség- és szakmai sikeres (!) Bánk bán-átvezetésem –, hogy nem kapkodtam el a Bolond Istók elolvasását. Volt minden más, előbbre!
     Mígnem, karácsony táján az igazgató – talán nem is olyan váratlanul – érdeklődni kezdett az adaptáció állapota felől. A csöndes érdeklődés még lehetőséget ad a haladékra. Írogatok, nyugtattam felületes sértődést színlelve bizalmatlanságán, haladgatok, húzogatok, rakosgatok, kiírok, beírok, kint a bárány, bent a farkas. Mígnem egy idő elteltével megvillant a szemüveg, ennek az adaptációnak január végére készen kell lennie! Csakhogy! Január végére nekem két mesekönyvet kellett leadnom! A királylányok könyvének hiányzó húsz meséjét, és egy új, zalánosított Háry Jánost, mint – a Rettentő görög vitéz mintájára készült – Rettentő magyar vitézt. Ráadásul a hónap közepén egy operáción is túlestem…
     Bolond Istók tehát januárban még mindig az ismeretlenség homályában bolyong, vagy inkább vesztegel. A hó végi leadásból persze nem lett semmi, de február elején végre elolvastam a nevezett művet. Szó kevés a hatáshoz, amit kiváltott bennem. Gyengébb szív megáll ilyenkor, keményebb alkotó fejszét vág a szomszéd homlokába, szuicid adaptátor hosszan szenvelegve és szenvedve tompa késsel elöli magát.
      Mert miről is van szó?
     Amint fentebb könnyedén említém, a Bolond Istókban semmiről sincs szó – Aranyon kívül. A szavak zseniális Aranyán, az arany-szavak zseniális költőjén – kívül. Az Első énekben gyakorlatilag nincs jelen a címszereplő. A Második énekben már felnőttként jelenítődik meg Bolond Istók, de olyan általánosságban, ahogyan azt csak egy nagy elbeszélő költemény tudja – és meri – megtenni. Egyrémületben kezdek el utána olvasni a műnek, találok sok okosságot, ízlelem és vizsgálom Arany három alapvető fogalmát, az utánzást, a diszpozíciót és az irányt, kóstolgatom Byron Don Juan című verses regényét (Vatera, 1 db, 1990 Ft.), és mind tanácstalanabb vagyok.
     Nem tudója vagy tudósa, de leginkább színpadra alkalmazója kell(ene) lennem a műnek. Jó, ha tudom, és kell is tudnom, hogy milyen mintákat használt a mester két nekirugaszkodással készült művéhez (1850; 1873), mennyi (lehet) a személyes életanyag a második énekben (pl. vándorszínészet); jó, ha élvezem a költő táj- és versbeszéd-szeretetét, de nem elégséges e tudás ahhoz, hogy a színpad felé elvezessem a lassú hömpölygésű, inkább tájleíró-meditatív haladású, mintsem cselekményben jeleskedő elbeszélő költői művet. De hogyan fogjak hozzá?
     Minden ilyen munka nyilvánvalóan legnehezebb fázisa a döntésé. Jó döntés fél egészség, fél idő- és energiabefektetés, jó közérzet. A rossz választás következményeiről ne is beszéljünk (végeláthatatlan beszédbe bonyolódnánk!). A Bolond Istók esetében két választásom volt. Vagy írok egy teljesen új művet – de ezt Arannyal mégsem tehetem meg, azon túl, hogy a kritika, a közönség, sőt, a színészgárda is fejemet venné –, vagy megpróbálom olyan dramatikus formák közé erőszakolni a lassúdad elbeszélő formát, amelyeken nem ütnek át az erőszak hullafoltjai. Nyilván az utóbbi mellett kellett döntenem.
     Döntésemben megerősített, hogy a Toldi-adaptációmban legalább harminc százalék olyan felező tizenkettes található, amelyet én írtam Arany helyett, hogy a színpad felé fordítsam a művet, mégse vette észre senki. Ahogy azt sem, hogy a Bánk bán szövegkönyvének legkevesebb hetven százalékát átírtam (a többit kihúztam). Az értő kritikusok megveregették a buksimat, és arról értekeztek, milyen ügyesen „leporoltam” a Katona-szöveget, holott a blank-versben haladó megszólalások jórészt csak tartalmában volt azonosak a Katonáéival.
     Első munkafázis (döntés) a húzás. Ez a legfájdalmasabb része az adaptációnak. Arany az elbeszélő költeményeiben élte ki hibátlan verstechnikájának minden csodára képes vívmányát, amit eltanult, és amit (tovább)tanítani szánt. Egyúttal hátborzongatóan szép tájleírásokkal gyönyörködtette és andalította, altatta el olvasóit. Esetünkben ehhez még önreflexív mozzanatok is csatlakoznak, a zárkózott költő meglepően kitárulkozó, amikor a lelke úgy kívánja, vagy a mű szerkezete megengedi. (Cselekményről változatlanul ne beszéljünk!) Az ezektől „megszabadított” szöveg már alkalmasabbnak tetszik ahhoz, hogy dramatikus megformáltságúvá tegyük.
     Második munkafázis (döntés) a párbeszédek kialakítása. Itt kétféle módszert kell kevernem. Egyrészt kiemelem a mű kevés verbális megszólalását, és azok köré cselekményt próbálok rendelni. Másrészt, minden olyan leírást, amit megszólalás-formává lehet alakítani, átalakítok, igyekezvén megtartani a versformát és beszédritmikát ezekben is.
     Harmadik munkafázis (döntés) a narráció és a párbeszédek összeillesztése, ügyelve, hogy az aranyi irónia-önirónia, illetve (nyelvi) humor ne vesszen el, sőt, ezek együttesében ragyogjon fel.
     Az eredmény csöppet sem megnyugtató, de a hónap elteltével elkészült a mű. Az elbeszélőt nem csak hogy nem sikerült kiiktatnom a színpadi változatból, de főszereplővé kell avatnom. A rendezőt és díszlettervezőt kreativitása maximumára kényszerítem azzal, hogy mindenféle színháztechnikai, sőt, bábszínháztechnikai eszközt kell alkalmaznia az élvezhetőség és befogadhatóság, de leginkább színházszerűség érdekében. De ez már nem az én problémám. Az én problémám az, hogy készítem a szerep-listát a Nemzeti Színháznak, ahová az Egri csillagokat kell színpadra alkalmaznom. Nos, ez esetben van cselekmény, mondhatni, dögivel. Különös próba lesz ez számomra. Cselekmény-irtással még nem volt dolgom, mióta a színpadok világában élek…


Megjelent: –
Zalán Tibor: Istenek az árokparton
Cédrus Művészeti Alapítvány (2022)

További bejegyzések