Zalán Tibor: A NÉVTELEN VELSZI BÁRD

Kering a szél, a déli szél,
       iszapba bútt halak
tátogják, éljen Eduárd,
       és néma szájukat

feszíti kín, feszíti gyász.
       Hazug lett mára Velsz.
Kiszáradt lelkek árnya és
       rongy nép, mit benne lelsz.

Ötszáz bizony, dalolva ment,
       mi’ szép volt, istenem,
Edwárd király, angol király,
       te tetted ezt velem.

Ahányan álltak lángba ott,
       hősökké lettek mind.
Emlékük sír a lanton még -,
       példájuk visszaint.

Utódjaik szép sírjokon
       pergetnek könnyeket,
s a könyvek lapjain nevük
       csillagja rengedez.

Övék a hír, s a rang, s a bér,
       utóbb’ lehet halál,
bár voltak bizton ostobák,
       te tetted, ezt, király!

Legtöbbjük rosszul pengetett,
       a nyelv gyalázva volt,
ha szájukból a drága vers
       akár moslék omolt.

Legtöbbjük bárd alá való
       hitvány rossz udvaronc,
ki kapva kap, hogy név legyen,
       ha elfogyott a konc.

Szolgáid szétszáguldtanak,
       ország szerint tova,
de megvolt nékik mondva, hogy
       kihez, miért, hova.

Az első ötszáz énekes
       nevét a bárd-nagyok
erős listája rögzité,
       amin én nem vagyok.

Nem tartozám, se itt, se ott,
       így hát nem szólhatok,
szavam legyen bár mennyverés,
       erős az ő okuk.

S hogy tenni vágyván elmenék
       nagy Montgomerribe,
vad szolgák állták útamat,
       »itt légy se kint, se be«.

Ezért ne vedd zokon Milord,
       ha kérdésem teszem,
a három bárd, ki átkot tőn,
       hogyan, hogy bé megyen?

Hisz őrzik úgy a zsarnokot,
       hozzá a szél se ér,
Ajtó megől fehér galamb…
       A fészkét hol lelém?

De vakmerőn s hivatlanúl,
       honnan, ki így belép
a fölpanaszló ifju is –
       hogyan jutott eléd?

Megmondom én, bár nagy harag
       követné szólamom,
ám mit tegyek, ha oly’ a rend,
       nem hagynak szólanom.

E három bárd, ki hírnevét
       ily bátran szerzi meg,
a várban régen bent lakott,
       tartotta úri kegy.

Midőn elzengték szólamuk
       mindhárom visszalép,
s egy rejtekajtó zegzugán
       lett lépre csalt a nép.

Ötszáz bizony, dalolva ment,
       de él e három még
a montgomerri vár ura
       becsült vendégeként.

Továbbra is az ő daluk,
       mit bír a hívatal,
üzente, fogjam bé pofám,
       külömben megvasal.

Hát így vagyunk, e tartomány
       ilyen kicsiny, s hamis,
hogy éltünk immár hasztalan,
       gyanítom magam is.

Mióta éltem, forgószél
       keverte föl a gazt
köröttem, s nem tudom ma már
       mi végre voltam az,

ki írta, írta énekét,
       gondolta, így a jó,
s másokkal indul íme most
       az öröklét-hajó.

További bejegyzések