Mostanában keveset nevetek. Vagy úgy is mondhatnám, alig ne vetek. De legyünk őszinték: nem nevetek. Röhögni röhögök, vihogni vihogok, kacagni kacagok, de ez más. A nevetés minőség, minőségi reakció, nagyképűen azt is mondhatnám, reláció, de nem merem (hiszen: „A relációk – ha elfogadjuk azt a definíciót, hogy bizonyos halmazok direkt szorzatainak részhalmazai – maguk is halmazok, tehát velük halmazműveletek végezhetőek. Másrészről a relációkon értelmezhetőek a szorzás és inverz képzés műveletek” – és én ebből egy kukkot sem értek; sok olyat mondok ugyan, amit nem értek, de ezt most nem merem meg tenni…), tehát visszavonva és megtérve, a nevetés minőségi reakció, márpedig az a minőség, amelyre minőségi reakcióval kellene válaszolnom, hiányzik az életemből. Mindez persze magánügy, akkor is, ha nemcsak az én életemben hiánycikk a nevetés, de hát magánügyeinkből épül össze a nemzet ügye, ha van ilyen, hogy ezt azután a közügyeket épp irányítók okosan szétzilálják.
Pedig látszólag nevetős ez a kor, mindenféle haknimanok jelennek meg színházakban művészekként, ökörködnek és ízléstelenkednek nagy zsugákat zsebre vágva. Ők azok, akik pontosan fölmérték, mi kell a népnek. Ennek a szomorú kis magyar tízmilliós semminek. Ha nincs kenyér, legyen legalább cirkusz, alhasi szervek sűrű fölemlegetésére és amerikai mintára épülő show is van már épp elég. Mellettük a köztévé ontja a régi, fölmelegített kabarétréfákat, megfeledkezve arról, hogy azoknak csak akkor van igazából jelentőségük – ekkora mennyiségben, mi több, sorozatban felmutatva őket –, ha az adott korra reflektálnak. Különben porosak, hamisak, avíttak és unalmasak. Ezért: porosak, hamisak, avíttak és unalmasak.
Persze van hivatalos – vagy hivatali – cirkusz, hogyne lenne, ennek központja, már túl a két évtizeden (előtte a hullaház előszobájában veszteglő kis és nagy hóhérok kéjtanyája volt), a parlament, az ott tomboló tehetségtelenség és mértéktelen harácsolás láttán – választott képviselőin keresztül – a maga kárán röhög megállás nélkül a nép. Vagy inkább a népség. Mert mi is a nép? Mit tudom én, kell bevalljam. Még nem találkoztam olyannal, hogy nép. Népséggel igen, arról van fogalmam és elképzelésem. Azt tudom, hogy az milyen. Hát, olyan. Nagy a pofája, kicsi az ingerküszöbe, rendkívül kritikus, de kritikai érzéke a nulla felé tendál, ha az alatt is van valami, hát akkor egyenesen oda.
Meg aztán itt lenne nevetésre okként, itt van a nagyobb cirkusz, ez az új magyar demokrácia, de csak kínos röhögésre futja, ha bevalljuk magunknak, hogy úgy, ahogy van, a szemfényvesztés terepe, persze ez is egy nevettetési forma, a szemfényvesztés, de mi nevetni való lenne az épp most futó slágerprodukción, amelynek az a lényege, hogy betesszük: pénz, kiesik: kisnyúl a nagy kalapból.
De hagyjuk is a keresgélést, aki keres, az úgysem talál, a közmondások hazudós, direkt nagyot mondó emberektől indulhattak ki, gondolom így. A nevetés fél egészség. Be kell lássam, félember vagyok. De nemcsak én, hanem rajtam kívül még egy fél- vagy háromnegyed országnyi ember az. Félemberek járják az utcákat, ülnek a buszokon, vonatokon, villamosokon – a repülőre már nem nagyon telik, ráadásul a nemzeti légitársaság is összeomlott, ami röhej – mosolytalanul, elfelejtve vagy föl sem fedezve, mi az a nevetés. Félemberek félországa lettünk. Élünk, mint egy rossz mesében. Az ország, ahonnan kilopták a nevetést. Nem tudni, ki lopta ki, bizonyára a százfejű sárkány, a megnevezhetetlen, bár akár meg is tudnánk nevezni. Vajon jön-e valamikor egy királyfi vagy egy vándorlegény, aki kiszabadítja és visszaadja ennek a félországnak, ennek a félországnyi félembernek a nevetést, egészséget, másik, fontosabbik felet? S ha már elindult, ideér-e valaha? S ha ideér, nem megy-e el a kedve idő előtt a küzdelemtől a tízfejű sárkánnyal, s válik egyik napról a másikra ő is mosolytalan félemberré? Nem tudom. Csak félek. Már a mesékhez sem értek. Tehát, a reményhez sem. Fogyatkozunk, barátaim, fogyatkozunk nagyon, s az a baj, hogy leginkább ott, vagy itt, belül. Nem nevetünk, csak nevetségesek vagyunk. És a kettő, sajnos, nem ugyanaz.
Megjelent:
Zalán Tibor: Istenek az árokparton
Cédrus Művészeti Alapítvány
Budapest 2022
