Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2024.08.15.
Zalán Tibor
Szolnokon született 1954-ben. József Attila-díjas, Szép Ernő-életműdíjas, Magyarország Babérkoszorúja díjas és Balassi Bálint emlékkarddal díjazott költő, író, drámaíró. Tanított drámatörténetet, dramaturgiát, drámaelméletet több magyar felsőoktatási intézményben és színitanodában, vezetett versrovatot a Kortársnál, tárcarovatot az Iskolakultúránál, volt szerkesztő a Kortárs Kiadónál, évekig szerkesztette a Chicagóban-Budapesten megjelenő M-Szivárvány című folyóiratot. A magyar színházi élet meghatározó alakja; műveit számos nyelvre lefordították. A több, mint félszáz megjelent könyve közül néhány: …és néhány akvarell (1986), Borús reggeli üzenetek (1989), Kívül (1993), Fénykorlátozások (1996), Papírváros (I.: 1998, II.: 2002, III.: 2013, IV.: 2020), A szomjúság nyelvén (2000), Azután megdöglünk (2004), Dünnyögés, félhangokra (2006), Szétgondolt jelen (2011), Fáradt kadenciák (2012), Holdfénytől megvakult kutya (2013), A lovak reggelije (2021), Királylányok nagykönyve (2022), Reménytelenek (2023), A nehéz léptű ember (2024).
Költő, író, dramaturg, színműíró, műfordító – milyen sorrendben jöttek ezek, és hogy alakult a ranglista köztük?
Nagyon érdekes, amikor fölsorolják ezeket, de lényegében nem létezik ilyen rangsor. Azt írom, ami eszembe jut, és magam is meglepődöm azon, hogy mennyiféle dolgot csinálok – főleg csináltam.
Előkerülnek dolgok az életemben-életemből. Persze egyre kevesebb. Verset nem írok már egy ideje. A színháznak annyi maradt, hogy megírok még egy drámát, azután a drámaíró is elhallgat. Legvégül befejezem a Papírváros pentalógia utolsó részét, és tovább nem írok szépirodalmat.
Melyikben érzed legjobban magad?
Egyetlen műfajban érzem jól magamat, azt úgy hívják, hogy Z.T.-műfaj. Létezem, és bármiben gondolkozom, az nem műfaji kérdés. Ülök a metrón, ülök melletted egy csehóban vagy ülök bárhol és arra gondolok, hogy vannak mondatok. Nekem a mondatok jelentenek valamit, nem a szándékok. Amikor meg kell írnom valamit, akkor valóban szándékkal kell írjak. Szándékkal írok meg egy drámát, egy regényt, vagy bármit. De mikor ember vagyok, nincsenek szándékaim, és itt az embert úgy értem, hogy az író ebben az értelemben nem ember. Az író munkás, aki dolgozik. Én, amikor nem dolgozom, nem vagyok író. Olyankor egy csomó dolog eszembe jut, és azok fontosak nekem.
Nagyívű pályád során megannyi műfajban, stílusban, irányzatban dolgoztál. Hányszor volt ez döntés és hányszor élethelyzet kérdése?
Számomra fontosak azok a műfaji határátlépések, amikor nem érzem magam sehol otthon. Nem vagyok drámaíró, nem vagyok szövegíró, nem vagyok regényíró, nem vagyok költő. Egyszerűen egy ember vagyok, aki gondolkodik és különböző dolgok jutnak az eszébe. Szarok arra, hogy milyen műnemi határok vannak, hogy mikor vagyok prózaíró, mikor vagyok regényíró. Mindig azt írom, ami eszemben van. Nem vagyok itt, mert nem szeretem a rosszul megfogalmazott kategóriákat, nem vagyok ott, mert nem szeretem a rosszul megfogalmazott kategóriákat. Szabad gondolkodó vagyok, aki azt írja, amiről úgy gondolja, hogy érvényes. Az a kötelességem, hogy azt keressem, merre van az az igazság, amit én annak gondolok. Nyilván tévedhetek, sőt, gyakran tévedek is. Megengedem magamnak ezt a szándéktalanságot.
Végül a Radikális eklektika lett a költészeted címkéje. Ezt Te találtad ki, ha jól tudom.
Kezdhetem távolabbról? Az ember mikor elindul, tájékozódik. Vidéken nőttem fel, Abonyban, Nagykőrösön, Szegeden. Nekem akkor nagyon fontos volt az a fajta világ, világkép, amit Csoóri, Nagy László és a többiek képviseltek – ez volt a népies szürrealizmus. A táj volt a vonzerő. Fontos volt, hogy benne léteztem valamiben, ami az enyém. Amikor kezdtem azt érezni, hogy szűk ez a táj-mundér, és úgy véltem, hogy a megszólalásom szekunder megszólalás lehet csak a többiekhez képest, akkor el kellett mozdulnom. Jöjjön az avantgárd! A vad avantgárd! Akkor jött Bécs, meg Párizs, és jöttek azok az élmények, amelyek elmozdítottak valamerre. De máig tudom, hogy igazából nem tudtak elmozdítani, csak az írót mozdították el, az embert nem.
Amikor fölfedeztem, hogy Kassák avantgárdja mélyén egy nagyon széles romantikus vonulat húzódik meg, akkor megnyugodtam. Bármit írhatok és bárhogy, akár egyetlen művön belül is összevissza(rendbe) – így jutok el a radikális eklektikához. De végig az maradok, aki voltam, ahogy Kassák is. Elindul valahonnan valaki, onnan nem tud megszabadulni, és bármit csinál, az csak játék. Egyfajta élet-játéknak tekintem az irodalmat, nagyon komoly játéknak, így soha nem tudok elszabadulni a gyökereimtől.
Hiányzó elemek, A lovak reggelije, 2021. Kortárs kiadó, előadja: Takács Nóra Diána
Legfontosabb költők, akik hatottak a rád?
Nagyon sok lenne felsorolni őket, vagy nem is lenne érdemes, mert lehet, annyira kevesen voltak. A tanítványaim azt szokták kérdezni tőlem, Kassákot, Nagy Lászlót, vagy akár József Attilát hogyan lehet szintben megközelíteni. A válaszon meg szoktak lepődni. Az alapállásom, hangozzék ez bár nagyképűnek, nem megközelíteni, hanem meg kell haladni őket. Nincs mese! Gyerekek, itt nincs játék – szoktam mondani. – Nem közelíteni kell, nem beérni kell, hanem meghaladni őket! Ez alapszándék, nem tehetség kérdése. Arról van szó, hogy ők egykor voltak: József Attila 100 évvel ezelőtt, Ady még régebben. Nincs ilyen, hogy meg kell közelíteni; vagy meghaladod, vagy nem. Ha nem így indulsz neki a pályának, akkor ne is kezdj hozzá! Ha van elég bátorságod, csak akkor vágj bele. Legfeljebb nem sikerül. Legalább megpróbáltad. A vesztéshez is erő és büszkeség kell.
Nincsenek elődeim, nincsenek meghaladni való elő-élményeim, én vagy az vagyok, aki, vagy nem vagyok az. Ha az vagyok, akkor megcsináltam. Ha nem, akkor el fognak felejteni.
Mit gondolsz, az ifjabb költőnemzedékek mindig meghaladták az elődeiket?
Nem hiszem, hogy mindig. Pedig mindig kellett volna! A kérdésed talán inkább a mára vonatkoztatható. Hogy ma mi történik a világban, nem látom, mert nem is nézem. Háttal vagyok Istennek, a költészetnek, háttal vagyok majdnem mindennek és mindenkinek. Nem vagyok hajlandó senki kedvéért visszafordulni. Azért nem, mert nincs értelme. Hogy a fiatal költőnemzedék mit tesz le, vagy mit nem, az ma egyértelműen a mecenatúrán és a menedzselésen múlik. A kultúrmédia dönt, kit emel föl, vagy kit hagy lent. Kinél ki fekszik jobban. Ez egy olyan kérdés, amivel nem akarok foglalkozni. Hogy ma ki létezik az irodalomban, az engem nem érdekel. Pontosan tudom, hogy ki az az öt-hat ember, aki számít, a többi nem érdekel. Tehát nem tudok választ adni.
Abony, Nagykőrös, Szeged és Pest. Talán erős gyökerek kellenek ahhoz, hogy az ember bárhol megvesse a lábát. Gyökerek alatt értem, amiből az ember építkezik, arcok, élmények, kapcsolatok, amik körülveszik. Legyen az nem csupán rokoni, de baráti, bajtársi, akár ellenségek közti kapcsolat, azok a viszonyok, amelyekben az ember meghatározhatja magát. A mai napig ezekből táplálkozol?
Ezek nagyon fontos dolgok. Van egy gyerek, egy kopasz kölyök, aki a téglagyári tóban fürdik, és semmit sem gondol a világról, csak dobolni tud, mert elvégezte a dobiskolát. Aztán jön Nagykőrös, egy nagyobb város, amikor valakivé formálódik. Lányok, ital, cigaretta. Aztán jön a katonaság, szétfordul a világ, majd az egyetem, visszafordul. Nekem ez a sok-sok lépcső – bár inkább botladozás – kellett ahhoz, hogy körbenézzek, és megkérdezzem magamtól, ki vagy te. Egyébként máig nem tudom, hogy ki vagyok én. Ezek mind próbák voltak számomra, hogy elérjek valahova. Mert mostanra sejtem a különbségtételt én, az ember és én, az író között. Egyedül a kettő közti relációt nem érzem pontosan. Annyit tudok, hogy egyik több, mint a másik. Z.T. író több, mint Z.T., az ember. Csak mostanában épp ezen az emberen tűnődöm sokat. Lehet, nagy adománynak kell tekintenem, hogy létezik egy író bennem, akire olykor fölnézhetek.
Felezőszonettek – Pódiumon
Róla beszélnek de nem érti Inkább tűnődik
azon mikor érdekelte utoljára az hogy
ki mit gondol róla Mit mond S mi a véleménye
Így hát még keserűség sem volt benne amikor
rájött hogy már ő maga sem érdekes magának
Közben beszélnek róla s továbbra sem érdekli
Ideje végső soron nélküle is eltelik
Az idő végső soron nélküle telik Hogy mit
beszélnek róla változatlanul nem érdekli
Mióta magának sem érdekes létezése
már a keserűség sem hatja át kellemesen
Rájött nincs érvényes véleménye róla talán
senkinek Utoljára a tűnődéseiről
akart beszélni Nem értették S nem hallgatták meg
A nehéz léptű ember a legutóbbi versesköteted, melynek nagyobbik része felezőszonetteket tartalmaz. A második nagy egység Versek a hagyatékból alcímmel jelent meg. Utóbbi mindenképpen magyarázatra szorul, lévén, hogy még elég élőnek látszol.
A nehéz léptű ember-cím érdekesen alakult ki. Valójában nem is az én találmányom. Volt egy számomra kedves ember, akitől rosszul váltam el. Rossz szokásom, hogy nagyon sokszor jó emberektől rosszul válok el. Otthagyom, elindulok, és megyek, és nem fordulok hátra. Ez az ember azt írta később egy ilyen történetről, álltam a sarkon „és néztem a nehéz léptű embert, ahogy megy át a túloldalra…” Idézet a könyv címe. A hagyatékra annyi a magyarázat, mindig van egy pont, amikor be kell fejezni. Én a döntések híve, a (rossz) döntések embere vagyok. Nem szívesen tartok függésben dolgokat, inkább döntök, hogy nem. És most az a döntés, hogy befejezem a versírást.
Fel lehet hagyni az írással? Lehet ez döntés kérdése? Kiégtél? Elfáradtál?
Fel, bizonyára fel lehet hagyni. Bátor vagy bántó kérdésedre – nem égtem ki, és nem fáradtam el. Azt érzem, hogy itt az a pont, amikor nincs tovább. Jóformán már csak emberekhez kötődöm – az irodalomban is. Az irodalomhoz nem. Most olyan időszak következik el, amikor az ő viszonyuk lesz az érdekesebb hozzám. Amikor már nem leszek senki. Nevenincs – nevesincs leszek. Nem leszek az, aki folyton jelen van. Akire hivatkozni lehet. Majd-már nem létezem. Akkor ki marad majd mellettem? Hány barát, ismerős, kor- és kartárs…Azt mondják, a csúcs közelében kell abbahagyni. Sok mindent megkaptam élettől, költészettől, innen már csak lefelé vezethet az út, még ha sok mindent tartogat is számomra a jövő.
Egyetlen restanciád van, ha minden igaz. Az a bizonyos lassúdad pentalógia, a Papírváros befejező része. 1998-ban jelent meg az első része, majd rendre 2002, 2013 és 2020. Most jön az utolsó.
Igen. Nekem ez a restanciám. És két dráma. Egyet megírtam, le is adtam. Még egyet fogok írni, aztán befejezem azt a bizonyos regényt. Valaki azt írta a negyedik részről: elolvasta, letette, és könyv beszakította az asztalt. Nem tagadom, jólesett. Még egy rész van vissza, remélem, az a nagyobb asztalokat is beszakítja. Együtt az öt mindenképpen. Aztán vége az irodalomnak. El akarok tűnni, el akarok menni innen. Nem akarok tovább ebben a közegben létezni. Nem fogom megmagyarázni, hogy miért.
Mondják, hogy a mai magyar irodalom legszomorúbb lírája a tiéd. Számodra „Minden írás emlékezés” – Emlékként dolgozod fel a jelent és „jeleníted” meg írásaidban. A búcsú létállapota végigkísérte a költészetedet, ez a lemondás, ez a veszteségérzés-igény és pusztulás motívum, az elmúlás feletti gyász, mintha lételemed lenne, legalábbis lírai alaphelyzet.
Amikor végiggondolom a létemet, akkor arra gondolok, hogy nagyon furcsa a létezésfilozófiám. Állítólag van múlt, van jelen, és van jövő. Szerintem csak olyan van, hogy múlt, amiből következik, hogy jelen nincs, ebből adódik, hogy nem lehet olyan sem, hogy jövő, mert a nincsnek nincs folytatása vagy következménye. Ez régi mániám, már nagyon sokszor megfogalmaztam. Hiszed, nem hiszed, nincs olyan, hogy jelen. Itt ülök veled, isszuk a borunkat, megittuk és nincs, elmúlt. Következésképpen valami egészen furcsa képzetem van arról, hogy létezünk-e egyáltalán. Leginkább nemlétezünk. Ha nem létezünk, azt gondolom, hogy nincs jövőnk se. Ha lenne, se lenne jelentősége. Ebből kiindulva, nagyon nehéz fogalmazni, elmondani azt, hogy mit érzel, a szomorúságot, a létezést, azt, hogy vagy? Vagy? De hát nem vagy. Létezel? De hát nem létezel. Szomorú vagy? De nem vagy szomorú. Ezeken tűnődni egy írónak nyilvánvalóan jó dolog. Én valóban szomorú vagyok. Az én életem igazából nem boldog élet, bár minden okom meglehetne a boldogságra. Vannak emberek, akik arra születtek, hogy boldogok legyenek, és vannak emberek, akik arra, hogy nem. Én arra születtem, hogy ne legyek boldog, és mindig elrontsak magam körül mindent. Nem tudom, miért alakult így. Amúgy, alapból, nagyon vidám ember vagyok, sokat röhögök a mindennapi életemben. Ha nem beszélgetnénk most ilyen hülyeségekről, akkor vidámságos lennék és szórakoztató. De amikor arra gondolok, hogy nekem írnom kell, akkor egyetlen kérdésem az, hogy miért létezem – vagy nemlétezem. Tudom, hogy valami történik a világban, és ami a világban történik, az nem jó.
Pusztulás, lemondás, hiány. Ezek a motívumok végigkísérték a költészetedet.
A pusztulást soha nem gondoltam romlásnak. Mindig valami elmúlásának tekintettem. Egész életünk a pusztulásról szól, hogy valami mindig elmúlik. És minden elmúlik. Nem tudom felépíteni soha magamat, mert másnap valami elpusztul. Az érték az nem a fennállóban létezik, hanem abban létezik, ami nem létezik, ami nemvan, vagyis nincs. Csak az pusztulhat el, ami van. De ami van, az hogy pusztulhat el, ha nincs. Bennem egy csomó dolog megjelenik. Lehet, hogy teremtettem, lehet, hogy van, vagy volt! De ha nem rögzítem, onnantól nincs. A költészet a hiány területe. Érdekes, hogyan jelenik meg a költészet a hiányban, és hol van a hiány a költészetben. Nagyon sok mindent megfogalmazok magamban, ami nem létezik.
A költészet ott létezik, ahol nem rögzíted a létezését. Akkor vagyok költő, amikor nem rögzítek semmit, amikor elmegy minden mellettem… a felhőkbe, bárhová… akkor nem kell érte pénzt kapnom, nem kell megjelennem. Menjen is el minden! Nem kell írni!
A pusztuló kertben
Egymás húsába belenőve
mint akik nem válnak el már soha
két fatörzs az elpusztult kertben
és a kert fölött isten mosolya
megengedőn – mintha lenne soha
és nem lenne a keresztvágó
hatalmas fűrész már falhoz döntve
amelyik majd őket egymásról
levágja szétválasztja örökre
isten mosolya s ordító csöndje
2010 karácsonya
