Zalán Tibor: A költészetről

Jelen töprengéseim tárgya a költészet. Még le sem írom a mondatot, máris érzem, mennyire dagályos, noha kétségtelenül igazságtartalommal bír. Változat. Az alábbi írásban a költészetről töprengek. Ez viszont, így, már pontatlan. Mert mégis, miről töprengek? A költészet állapotáról? Aligha, legfeljebb, részben. A költészet mibenlétéről? Hát igen, arról el lehetne töprengeni egy életen keresztül, számottevő eredmény nélkül. Akkor miről van szó? Változat. A költészet vagy a versírás vagy a konkrétírás vagy a szövegírás avagy a képírás avagy a betűírás avagy a fonikus költészet avagy a vizuális költészet avagy a rap-költészet avagy a slam poetry stb. körüljárásáról, mindéről vagy egyikéről se. Változat. Leginkább arról töprengek éppen, minek is a költészet, az ilyen vagy az amolyan, kinek a költészet, kell-e a költészet, van-e gyakorlati haszna a költészetnek, kereslete, befogadója, befogadása, adott esetben elfogadása. Ennyi probléma persze nem fér bele egy B2-es páholy terjedelmébe, így inkább csak jelzem, hogy ezeken töprengek, ha, így, a költészet napja körül.
Barátom és mesterem jut eszembe, aki egyetemi dolgozószobájában váratlanul odafordul hozzám, a kezdő, ám már akkor (is) nagy öntudattal bíró (akkor még valóban) fiatal költőhöz, és azt mondja: Fura emberek maguk, költők. Ahelyett, hogy azt mondanák, éhes vagyok, azt mondják, harmadnapja nem eszem. Ez a két mondat negyven év távolságából is elém-elém világlik, különösen a költészet napja körül, amikor a költészetről töprengek. És akkor arra gondolok, a költészet mibenvalósága a nyelv. Egy drámaíró vagy egy prózaíró arra kell törekedjék, hogy a mindennapi, hétköznapi használatú nyelvnek a legközelebbi variánsát használja. Attól lesz, úgymond, életszerű a mű. Attól fogadjuk el, tételezzük és érezzük, éljük meg valóságnak a leírt szöveget. A költő által használt nyelv suta (lenne), és ki kell mondjuk, nevetséges (lenne) a hétköznapi nyelvhasználatba, tehát a mindennapi beszédmódok közé vetve. Akár Baudelaire albatrosza. Ő a költőt értette rajta. Érthette volna a nyelvet is. Így valóban nem kér senki enni, nem így jelzi bárki az éhességét. Aki pedig mégis így, az valóban vagy nagyon éhes, vagy valójában nem is éhes, csak az éhségről beszél. S most feldereng Hamsun. Visszatérve a derengésből: a szavak különös összekapcsolásával. De kellenek-e ezek a gyakorlatiasságtól teljesen elszakított szavak, így-úgy, nem normálisan összekapcsolva, nekünk? Kell-e a költészet? Értelmetlennek tűnik a kérdés. Olyan, mintha azt kérdeznénk, kell-e az erdő madárfütty nélkül. Kell-e a patak csobogás nélkül? (Romantikusnak romantikus, mi több, patetikus, de mit tegyek, ha ez jutott épp az eszembe?) Való igaz, nem a madárfüttyöt vágjuk ki, és nem abból csinálunk ládát és papírt, és nem a csobogás válik hasznossá számunkra, hanem a víz tápláló ereje. De, valljuk be, romantika ide, patetikusság oda, madár nélkül nincs erdő, és csobogás nélkül nincsen patak. A költészet lényege tehát a hiányában van jelen. Hogy nem hiányozhat. Miért nem? Mert. Nem? Nem. Harmadnapja töprengek.