Zalán Tibor: A HEGYEKRŐL

       Alföldi gyerek-lelkemnek idegenek voltak a hegyek, sőt, egy ideig a tengerek is. A tengereket később megszerettem, különösen az óceánokat, mostanra megint elidegenedtem tőlük. Lehet, mert egy nagyobb végtelen problematikája foglalkoztat egy ideje, úgy is mondhatjuk, nem a látszólagos végtelen érdekel. A semmi illúziójának felmutatása helyett a semmi transzcendentális megtapasztalása érdekel.
    A hegyekkel szembeni ellenérzésem nem amolyan petőfis mit nekem-gesztusból indult ki. A magasság szédített bennük, pedig nincs is tériszonyom. Talán attól féltem, hogy a hegyek tetején soha nem maradhat ott véglegesen az ember. (Miért is kell egy gyereknek a véglegességen gondolkodnia egy zacskó savanyú cukorka helyett?)
        A hegy tetején nincs élhetőség, csak látogathatóság.
       Amúgy soha nem izgatott, mi van a hegy mögött. Mi lenne? Egy másik olyan völgy mint ahonnan nézed a hegyet mint a
valamit eltakarót. Olyan ez, mint a kerek erdő közepe. Amikor felérsz a csúcsra, akár visszafordulsz, akár túlmész, lefelé tartasz, kifelé, s ez szomorúsággal kell eltöltsön.
       A hegy ilyen értelemben az élet (elég ócska) szimbóluma is lehet, az ember egy darabig tör a csúcs felé, egyszerre azt veszi észre, hogy már rég túl van rajta, és tart lefelé, a létből kifelé, az összes tapasztalata és bölcsessége csak annyira lesz elég, hogy ne teljesen elhülyülve haljon meg.
    A hegy a szerelmi aktus szimbóluma is lehet. A franciák a gyönyör megtestesülés-pillanatát kis halálnak hívják. Van benn valami. Nem véletlen, sokan mondják, baszás után csak a kutyák és a papagájok nem szomorúak.
       Hegyen töprengek ezeken, ablakommal szemben, messze fölöttem havas csúcs, magányosan, a fenyvesek, tehát az élet fonala fölött – talán csak néhány felhő által szánalomból, de nem szeretetten látogatottan. (Bár, ha elolvasod Tjutcsev versét a felhőről…)
       A hegy mint csúcs, mindenképp a magány szimbóluma, ahogy a nagyság szimbóluma is, hiszen a kettő egy. Aki kiemelkedik, az magára marad. Az emberek szeretik, ha körülveszik őket a méretben hozzá hasonlók, és nem szeretik a náluk több fejjel magasabbakat. Nem vágynak örök egyedüliségre.
       A hegy nem nőhet, a csúcs van. Az ember belenőhet a magasságba – és a magányba, ha mer, de onnantól kedve nincs.
        Nem igaz, hogy nem szeretem a hegyeket. Félek tőlük.
       A dombokhoz viszont határozottan semmi közöm. Nem tartalmaznak vagy-vagyot, nincs bennük a döntés, tehát a zuhanás kockázata sem.
      A halmok közül csak a sírhalom vonz – mint titok. Valójában minden sírhalom lefelé nőtt hegy. Közelítve a végtelenhez, vagy talán már elérve is azt.

Megjelent: –
Zalán Tibor: B2 – PÁHOLY Tűnődések a belső oldalon
Cédrus Művészeti Alapítvány
NAPKÚT KIADÓ, Budapest (2017)

További bejegyzések