Zalán Tibor: A felbuzdult szívről (Istenek az árokparton – részlet)

Bornemissza Péter Magyar Elektráját olvasom. Elöljáró beszédében – ne felejtsük el, hogy a reformáció korában született a Szophoklész átirat, mely kor nemigen melengette kebelén a színházat, mint a képmutatás, színlelés, hazug megjelenések kitüntetett formáját – a szerző finoman, talán nem is annyira finoman, mentegetőzik rossz elfajzása miatt, mármint, hogy drámát írt-fordított, és próbálja magyarázni, milyen hasznossággal is bírhat korában, avagy minden korban, egy drámai mű. „Nem ok nélkül, tisztelendő uraim, az ily mulatságot a régi bölcs jámborok gondolták, kit a pogányok is igen gyakoroltak. Mert ők is esmérték Istennek bűn ellen való haragját és az gonoszokon való átkát. Mikor azért az pogány bölcsek látnák embereknek jóra való tunya voltukat és szófogadatlanságukat, ez játékszín alatt őket oktaták, és Istennek haragjából kivonták. Azért most is az keresztények is jó okkal megtartják, mert az mostani keresztények, nemkülönben mint az pogányok, minden gonoszságban telhetetlenek. Senkivel semmit nem gondolnak, prédikáción szunnyadnak, az olvasáson eltunyulnak. Hogy azért jóra gerjesszék, és Istennek rettenetes ostorát a bűn ellen megesmerjék, nemcsak szóval, de ugyan szemlátással vonsszák. Mert mikor az ember az ily játékot nézi, szívében felbuzdul és Isten haragjátul megrötten.”
     Mármost, mi dolga lehet ma egy drámaírónak, mi dolga lehet egy drámának? Isten haragjátul megröttenteni talán mégse, lelkében felrázni a nagyérdeműt talán mégse… de hogy dolga csak van, az bizonyos. A debreceni Deszka Fesztiválon módomban volt tucatnyi új, vagy újrajátszott magyar darabot színpadon látni. És eltűnődni azon, mit is akarnak ma az írók, drámaírók a színpadtól, miért, mivel akarnak azon jelen lenni, mi dolguk van ott. A sok „nem tudom” mellett nyilvánvalónak tűnhetik az akarat, hogy azzal szembesítsék a nézőtéren ülőket, ami az övék, azzal, amik, akik, akár akarják, akár nem. A legkevesebb metaforizáltság nélkül. Ez pedig a lét könnyűsége helyett a lét semmissége. Ez így, persze, túl egyszerűnek és ugyanakkor elnagyoltnak tűnhet fel. A mai magyar dráma egy drámaiatlan, elformátlanodott korban akar megmutatkozni, amelyben íródik, elformátlanodva, és megmutatni, akiknek íródik, erősen elrajzolva. Hívhatjuk ezt posztmodern kornak, a megírás aktusát posztmodern helyzetnek. Nincsenek nagy konfliktusok, nincsenek nagy drámai ívek, nincs, mert nem lehet, katarzis a darabok végén. Ahhoz jelentős értékeket kellene felmutatnia ezeknek a műveknek, illetve, jelentős értékvesztésig kellene eljuttatni a cselekményt, már, ha klasszikus értelemben cselekményről beszélhetünk a művek többségében. A mai magyar dráma kerüli a hősöket, ahogy mindennapi életünkből is tragikusan hiányoznak a hősök. Kerülnek bennünket a hősies pillanatok. Amik miatt talán érdemes lenne. Amikre érdemes lehetne visszaemlékezni. Amiket érdemes volna beemelni a drámai szituációba. Nincsenek felfedezések se, mert minden megtörtént már, ami megtörténhetne még, minden megírva, megmutatva volt. Ezáltal életünket ironikus megtapasztalással tudjuk csak szemlélni, legjellemzőbb értékünk, amivel bírunk, a hiány. Ennek megjelenése a színpadon – dráma. A töredékesség. A töredékesség megjelenése a színpadon – forma. A hiány töredékes formája lenne a mai magyar dráma. Talán. Lehet. Az alaktalanság módozatai keresik helyüket egy alakját nem találó korban. Ez valójában érdekes is, izgalmas is. Így lehet, hogy mikor az ember az ily játékot nézi, szívében felbuzdul és vagy megriad saját magától, vagy jót röhög saját magán, vagy megundorodva fordul el saját magától, vagy érdeklődéssel kezdi el figyelni saját magát. Valami mindenképpen (meg)történik vele, akár akarja, akár nem, valami, ami hiánydramaturgiájával, töredékformáiban, valójában mégis a zsigereibe markoló. Ahogy minden korban, mindig máshogy… S ha ez így van, akkor helyben vagyunk. Helyén van az új magyar dráma. Mentegetőzésre nincs ok.


Megjelent: –
Zalán Tibor: Istenek az árokparton
Cédrus Művészeti Alapítvány (2022)

További bejegyzések