Hogyan mondjam el, hogy ne keltsek pánikot?
A szíved alatt nőtt… hogy mivé, láthatod,
óvott büszkeséged.
Elköszönnek reggel foszlányok, férc-szavak,
nincsen váró busz… szemtanúk fák, kőfalak,
hogy rohan az élet.
Aggódni örök, mégis hullámzó erő,
néha szunnyadás a veszélyt felismerő,
áradó túlféltés.
Szabadságvágy-tenger, tiltások, zátonyok,
szabadulni kész, hisz szárnyakat álmodott,
használni kísértés.
„ELTŰNT!”, lángoló betűk, sikoltó dráma,
egy részed átlép az anya fájdalmába,
aki tehetetlen.
A másik felsóhajt, kiolt, „Nem az enyém!”,
de marad valami a perc rémületén,
ami tervezhetetlen.
