Apám
Nem volt nagyravágyó,
sem mindent látó bölcs.
Kérges tenyeréhez
szelídült az erkölcs.
Hétköznapok búját
bohémsággal fedte,
ami elnehezült,
dallal derítette.
Súlytalannak látszó,
mosoly-arcú emlék…
hol a szavát hallom,
oda visszamennék.
„Néha a gond elől
világgá kell menni,
a szabad percekből
mélyet lélegezni!”
Ereimben lüktet,
pedig égre dobta,
természet szonettjét
a szívembe lopta.
Hogy szeressem, óvjam
a csendjét, a hangját,
becsüljem békéjét,
féljem a haragját…
Csibészes mosolya
fák között a fényben…
rám kacsint cinkosan
ugyanúgy, mint régen.
Gyermek-lelkem érti,
érzi, apám örül,
mert amit rám hagyott,
élettel vesz körül.
