Ahogy kezébe vette, elmosolyodott…
Féltette, törölgette.
A megsárgult papír foszlott, szakadozott,
szinte még ma is érzem, mikor lapozok;
a pipájába tömött dohány illatát,
az ódon szekrényke nehéz, dohos szagát,
ahonnan elővette.
– Csak lassan, óvatosan…- súgta – türelem.
Résen légy, mert elszöknek! –
Mintha benne lényeket őrizne nekem,
s már rám testálná így betegen, öregen.
A szamárfüleket ki-kisimogatta,
szétcsúszott lapjait meg-megigazgatta.
– Ha hívod, előjönnek.
Lebbent… pislogott a petróleumlámpa,
s árnya táncolt a falon,
mint egy felbőszült sárkány vergődő szárnya,
mely kapaszkodik föl a körszivárványba.
Forgott, csapkodott, de már csapdába esett,
s mint az a lecsavart láng, elcsendesedett
az árnyékbirodalom.
Korán feladta, itt hagyta káprázatát,
de akartam volna még…
A törött lámpa nem őriz árnyékcsatát.
A vászonba töltött, friss szalma illatát,
a szavai ízét… a könyvébe zártam.
Formáztam, de más az én árnyék-színházam.
Több száz volt… Más fény-játék.
