Egyszer, ha elköszön a lelkem,
vagy el sem, csak lelép a semmibe,
magammal viszem azt, hogy szerettél.
Nem tudni, mennyire hamar
tűnnek el a lábnyomok,
hogy meddig bámulok,
mint hervadó virág a síron…
mert lehet, az leszek… csak pár napig,
kinyílok majd máshol,
ahol napfényt másolok neked,
s szívedbe lopom az emlékezéssel.
Hol voltak akkor ezek, amikor zengett az ég? Amikor fogtuk az ásó – és nemcsak a zászló – nyelét s beszórtuk hit kölesével a földrész
Tömörül az éjszaka, tombol, telhetetlen, Idő kergetőzik bamba reggelekkel Egyujjas hamuzás staccatoi – az élet zongoráján Emlékek, mint
naponta szedem jéghideg sorokba bár a hangulat pokolian kedvez néhány gondolat a semmibe nyargal mégis vonzódom a szeretethez kifosztott bölcse a proletár időnek a részvét
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
