Vona Adrienn: Jó asszony

Évekkel ezelőtt történt december utolsó napján, hogy a gyerekekkel és a tevére igencsak hajazó családi autónkkal a Merzse-mocsárhoz indultunk. Rövid kiruccanásnak ígérkezett, amire négylábú barátunkat is magunkkal vittük. Magam sem tudom, hogy mi ütött belém, talán az új év szele csapott meg, mikor arra gondoltam, hogy simán elvezetem én a kocsit a Merzse-mocsárba ezen a hideg, nulla fokos kora délutánon. Magabiztosan a volán mellé telepedtem és a természetvédelmi terület felé navigáltam az autót.
A betonút megadta a szokásos biztonságot, a hétszemélyes francia csoda megadóan haladt előre. Azonban a mocsár felé közeledve a terepviszonyok gyors változásnak indultak. A stabil beton barátságtalanná vált, rücskös, göröngyös kövekké alakult át, majd sűrű masszává silányodott. A sima, egyenes szerkezet megszűnt, hepehupák, kacskaringós bemélyedések és árkok váltották fel. A férjem, akinek én csupán csak az oldalbordája vagyok, sziszegni kezdett minden egyes manőveremnél. Nem szólt, de csendesen sziszegett mellettem, ujjai szorosan ráfonódtak az autó ajtajára és oldalt pillantva láttam, hogy néha, mikor egy-egy völgyecskéből kibukkan a kocsi orra, ujjai a hófehérből bőrszínűvé válnak.
− Semmi gond, megoldom, meg tudom én ezt csinálni, már nem vagyunk messze a mocsár parkolójától. Én vagyok Ábel a rengetegben – bíztattam magam, pedig az árkok, gödrök nem lettek kisebbek. Az elmúlt napok esőzésének „hála” a fákkal és bokrokkal övezett tájon, mély, gaz tócsák is lapultak. A férjem fészkelődni kezdett, kikapcsolta a biztonsági övét, hol a saját oldalán kémlelte az utat, hol az autó szélvédőjén nézegetett kifelé. Kisebb utasítások is elhagyták az száját: „picit vidd jobbra az orrát”, „ne, ne annyira, mert az már sok”, „jó, most balról kerüld azt a gödröt”. „Ne, ne menj ilyen gyorsan, inkább a bal első kerékre figyelj!”- Ilyen és ehhez hasonló javaslatokat suttogott, szemét megigézve az előttünk terpeszkedő útszakaszon tartotta. A levegőben ott lebegett az „átvegyem én a kormányt?” kérdés, de ezt most nem tette fel.
− Na, majd én megmutatom – határoztam el magam. Előttem épp egy hatalmas tócsa, mögöttem a már megtett biztos kilométerek. Sehol egy lélek, a mocsár parkolója egy karnyújtásra, „mégis mi baj történhetne?” alapon picit erősebb gázt adtam, a francia motor felbőgött, a teve kereke kicsit kipörgött, majd hanyagul megemelkedett, kicsit talán repült is valami sárral borított bukkanón, majd hatalmas fröccsenések közepette egy tócsa kellős közepébe vetette magát. Az orrát megadóan belenyomta a sárba és mint egy katicabogár a virág szirmán, csendesen megpihent. Egy gond volt csupán. Hogy ez a pettyesnek éppen nem mondható katica a családi Espace volt, ami bár nyomtam a gázt, mégsem akart ismét felrepülni és egyenesen a Merzse-mocsár parkolójáig repkedni…. A kerekei megadóan pörögtek és az autó egy gödörben rekedt. A férjem mindkét kezével betemette az arcát és csak halkan suttogta: mondtam, hogy csak pici gázzal és a szélén, mert elsüllyedünk a mocsárban…
−Anya, máris a mocsárban vagyunk – ugrott fel a hátsó ülésből az egyik gyerek, majd kivágta az autó ajtaját és csizmás lábával boldogan cuppogott az autó melletti ingoványban.
−Aztaaa! Oda nézz, anyaaaa, hogy beásta a kocsit! – szólt elismerően.
− Mutasd, ezt látni kell! – kiáltotta a másik gyerek, ő is kiugrott a kocsiból, majd elismerően ő is körbejárta a sárba fulladt bogarat.
A férjem nem szólt semmit. Csendesen előhúzta a zsebéből a mobilt és keresgetni kezdett az ismerősök között. − Kinek van vonóhorgos autója, aki pár órával az újév előtt kivontat a Merzse közeléből egy járgányt? – morfondírozott az autó mellett állva.
A kocsi körül kisebb kirándulócsoportok mint a zarándokok haladtak el. Volt, aki sajnálkozó pillantásokat küldött, mások tanácsokat is osztogattak. Volt, aki azt javasolta, szóljunk a mezőőrnek, majd ő kiment bennünket. Mások gallyakat is hoztak, azt a kocsi kereke alá tettük stabilabb talajnak, hátulról két apuka tolta a kocsit, én pedig pici gázzal próbáltam kimenteni szorult helyzetéből a beszorult „tevelábakat”… Azonban minden erőlködésünk hasztalannak bizonyult.
Az égbolt is új arcát mutatta. A ködös szürkületet felváltotta a masszív, szinte kézzel is megfogható köd. A gyerekek a ragacsos ködös időben pocsolyáról – pocsolyára ugráltak. Az autó fényszórói bevilágították az elérhetetlen távolságba került mocsárt.
− Itt ragadtunk… – sóhajtottam.
− Itt. – mondta megadóan a férjem.
− Talán Józsi ki tud húzni minket, meglátjuk – suttogta, majd a ködös tájat kémlelte, látja-e feltűnni a terepjárós barát bivalyerős autóját. Én halkan a hátizsákokban kutattam. Felmértem a helyzetet. Mit lehet megenni, ha eljönne a legrosszabb forgatókönyv és itt ragadnánk egészen egy évre? Találtam pár szendvicset, egy félig megrágott almát, néhány árulkodó csokoládépapírt… Felsőhajtottam, hát éhen halni nem fogunk. A ködös táj egyre jobban körülölelt bennünket, én fázósan húztam össze a kabátom, de a távolból egy autó motorhangja hallatszott.
Józsi volt. Pár méterre tőlünk leparkolt. Szakértőként körbejárta az autónkat, kezet rázott a férjemmel, odaköszönt nekem is, majd nevetve megkérdezte: − Ezt a kocsit, az asszony vezette, igaz Tomikám? – nevetett Józsi.
− Nem, én – vetette oda a férjem.
− Nem is igaz, én vezettem.
− Nem, én vezettem.
− Dehogy, te adtad az utasításokat, de én vezettem! – védtem meg a mundér menthetetlen becsületét. − Biztos, hogy nő vezette, mert kinek jutna eszébe ilyen terepen pont a tócsa közepébe vezetni a kocsi orrát – mondta legyintve Józsi, majd fütyörészve húzta elő a vontatózsinórt, amit ráakasztottuk az öreg Espace hátuljára. A férjem bocsánatkérő mosollyal a volánhoz telepedett, „majd ezt megmutatom hogyan kell anyukám” üzenettel az arcán. Én hátrébb léptem. Az Espace és a terepjáró motorja felbőgött. A terepjáró nekilódult, az autó lassan kiemelkedett a sárból, kerekei megadóan megválni igyekeztek a gödörtől, ám ekkor egy hangos surrogó hangot hallottunk… A vontatókötél elszakadt és megadóan belezuttyant a sárba…
A sötétség egyre megfoghatóbbá vált körülöttünk.
Most már Józsi és a férjem együtt vakargatták a fejüket a kocsik mellett állva.
A gyerekek és a kutya is átalakult… varacskos disznó kinézetét kezdték magukra ölteni. Egyre biztosabbnak látszott, hogy itt, a Merzse-mocsár szélén töltjük az éjszakát.
Ám ekkor hangos kutyaugatás hallatszott a közelből és egy férfi alakja körvonalazódott.
− Maguk akadtak el, igaz? Most csöngettek be hozzám, hogy itt rekedt egy kocsi. Autószerelő műhelyem van a közelben…. Na, lássuk csak… Ez nem semmi… Hozok egy vastagabb vonókötelet. Ne aggódjon asszonyom, új évre otthon lesz – mondta, majd a férfiak eltűntek a ködben. A gyerekek lábának cuppogásából tudtam, hogy ők itt rohangálnak az autó körül.
− Anya, anya, ez az eddigi legjobb szilveszterünk, itt a mocsárban! – kiabálta az egyikük.
Nem szóltam semmit. A csillagokat vizsgáltam a fejünk felett. A hideg, tiszta levegő simogatta az arcom. Valamiféle megnyugvás, vagy innkább békessséget éreztem…
Csak hallgattam a fák susogását, a bokrok zizegését, az északai állatok neszét… a gyerekek lábának cuppogását.
Megadóan a tevének dőltem. Megígértem neki, hogy soha többé nem vezetem én, ha a Merzse-mocsár környékére tévedünk.
Jó asszony, nincs semmi baj, ez így is egy különleges kirándulás volt – válaszolta.