Hogyan is lehet versbe foglalni
Életünk menetét idelenn a pusztán?
Itt történelem nem karmolt félre-
sikerült fejszobrokat a park fái közé.
Nem írt költő ódát lányok szíve köré.
Itt aggódom, lekésem a buszt tán,
S nem sírnak özvegyek értem,
Mint édes fiúkért a harc közepében.
Itt nem siratunk semmit, egyébként.
Nincs múlt, jövő, és nincs egyebek.
Int a csönd, s mi tisztelettudóan
Lakatra zárjuk az ablakkeretet.
Bár van szerelem, de nincs soha vége,
Csak belevágtatunk a legközepébe,
Nincsen városi, lassú szakítás.
Se nem pátosszal szívre szorítás.
Itt nincs zuhanás, nincsen emelő kar,
ki szórja az érmet üres zsebeinkbe.
Nincs pap, aki gyóntat, nem zörget a postás,
Nincs a betegnek utolsó kenetje.
Nincsen elnyomott, mert nincsen itt zsarnok,
Nincsenek vasfogú, körbe nyiszáló,
Éles, és szenvtelen marcona kardok.
Nincsen is busz, hát miért a megálló?
Miért ez a puszta?
Van vágy, de nincsen alapja,
Nincsen tüzelő nap kedvesi kézben.
Vágynak a testet megkaszabolni,
Mint vadonállat, préda lesésben.
Nincsen rím, és nincsen is ihlet,
Múzsa itt szótlanul elhal a sárban.
Nincsen tél, s a nyár küszöbére
pottyantott levél oldala sárga.
Elfogy a hang is, elfogy az emlék,
Nem tudom én már, hogy hova mennék,
Miért a megálló, miért vagyok én itt?
Túl a vadonban látom a végit.
Nincsen vég, hát miért a teremtés,
Nem született még, ki ráül a buszra
Nincs meredek domb, s nincs a cselekvés
Nincsen itt élet. Nincs. Csak a Puszta.
