Hans Carl Artmann (1921-2000) versei
H.C. – barátai így hívták – 1940-ben, amikor behívták a Wehrmacht-ba, 19 éves volt. Kétszer dezertált, először a keleti frontról, súlyos sérülését követően, 1942-ben. 12 év fegyházat kapott, és áthelyezték a Wehrmacht büntető zászlóaljába. 1944-ben az elzászi harcokból szintén megszökött, a háború végéig Bécsben bujkált, majd amerikai hadifogságba esett, itt tolmácsként dolgozott. Az első írásai itt születtek. Háromszor nősült, két gyermeke is házasságon kívül született.
Első irodalmi szövegei a rádióban és folyóiratokban jelentek meg, 1952-ben részt vett a „Wiener Gruppe” megalapításában, melytől aztán 1958-ban elhatárolódott. A csoport főleg a barokk hagyományaira támaszkodva expresszionista, dadaista és szürrealista stílusjegyeket is felmutatott. A nyelvet a hangzó és vizuális költészet jelrendszereként értelmezték. Gyakran a nyelvtant és a szemantikai értelmezés fontosságát is megkérdőjelezték.
A következetes kisbetűs írásmód Artmannál a kilépése után is megmaradt.
1955-ben (a szovjetek kivonulása után) kiáltvány írt az osztrák hadsereg újbóli bevezetése ellen. Egyáltalán – gyakran vett részt különböző politikai megmozdulásokban. 1958-ban országos hírűvé vált a „med ana schwoazzn dintn / fekete téntával” című, nyelvjárásban megírt kötetével. A címadó verssort tartalmazó vers:
A fonetikusan írt versek a nyelvjárásos szövegek számára áttörést jelentettek. Artmann számára a kötet csak egy volt számtalan kísérlete közül, de hihetetlenül népszerűvé tette a költőt, aki itt megmutatta, hogy a dialektus igenis lehet igényes szövegek hordozója. És Ausztrián kívül legalábbis a 15 milliós Bajorországban kiválóan értették is e szövegeket. Ugyanebből a kötetből egy elég furcsa vers, számháború a halállal:
Nyelvjárásban írt őszi verse egészen újszerű stílust hoz, sok köznyelvi, hétköznapi – látszólag faragatlan nyelvhasználót mutató, de épp ezáltal még őszintébbnek tűnő – kifejezést beépítve fokozza a hatást. (kvázi: „Na nézd csak, ez úgy beszél, ahogy mi is!”):
A „három vers a móninak -2” egy szép szerelmes vers, hasonló eszközök felhasználásával.
Artmann verseit a kezdetek óta többen is megzenésítették, zeneileg is alátámasztva a bécsi nyelvjárás dallamosságát, ritmusát. Az alábbi link alatt megtalálható egy csemege: Artmann adja elő saját verseit, ill. néhány megzenésítés is hallható.
Artistcamp – Pur & Vertont (Hans Carl Artmann)
Maga a „három vers a móninak -2” itt hallható:
Konrad Beikircher felvétele egy klubban készült, ezért nem túl jó minőségű, de megmutatja, milyen jól megfér egymás mellett az osztrák nyelvjárás, a dzsessz ill. a dél-amerikai zene. Különösen a gitárszóló gyönyörű.
Mindhárom Móni-vers ¾-es ritmusban Willi Resetarits előadásában is elhangzik:
Artmann azonban nem csak nyelvjárásban írt. Rengeteg „Hochdeutsch / irodalmi német nyelven írt” műve is van, több forgatókönyvet és librettót írt, ezenkívül hét nyelvből fordított is. Egy igen ismert irodalmi német nyelven írt verse:
Sok versében a rafinált, népiesnek hangzó kifejezésmód mellett megjelennek, sőt dominálnak a hátborzongató, a kísérteties, a morbid elemek. Két „kékszakáll-versében” a nőgyilkos, tébolyult elmét és szociális környezetét világítja meg:
2.
A borzongás iránti vonzalmát mutatja az is, hogy „Stasi Kull“álnéven ő fordította németre Bram Stoker Dracula-regényét. Irodalmi német nyelven írta meg a női Drakuláról szóló versét:
A „magas” irodalomban gyakran eluralkodó érzelgősség helyett szerinte a „bécsi” vers más. A következő filmjelenetben maga adja elő, milyen.
És a vers:
Az idillt is ki tudta fejezni, persze ez sajátos, remetei idill:
Sokáig élt Bécsben, Svédországban, Salzburgban, majd ismét Bécsben.
2000-ben, 79 éves korában, a simmering-i Feuerhalle urnatemetőjében helyezték örök nyugalomba.
