Vernyik László: REKVIEM, REKVIEM, REKVIEM

Állatként üti az idő
az Élet szelíd perceit,
melyekben Te megfogantál.
A Rák-és a Bak-térítő
között ott az Egyenlítő…
Univerzumok lelkeit
hordoztad eddig magadnál!…
-Most pihenj csak,… tedd le terhed!
Mást, semmit nem kérek, aludj!
Ma zsoldosok állnak strázsát!
Ma a katonák éberek.
Egyenes szuronyok égnek
emelve, döfésre készen.
Talán Te is megcsodálnád,
amint darabokra hulltak
az Édenek, s hogy ébenek,
s éjfeketék már az éjjelek!
És szívembe nyomorultak,
gyilkos ösztöntől vezetve
döfnek rozsdás hegyű dárdát!
A szívembe, …a szívembe!…
Döfnek a nyomorultak…
Ne legyen cinkosuk kezed!
Ne legyen cinkosuk kezed!
Édesen eres, kis kezed!
Ne légy ellenemre fegyver!
Pihenj csak, most én vigyázlak!
“Volt egyszer, hol nem volt…” mesélek!
Mesémre gyűlnek a házak,
S veled alusznak,…Szeretlek!
Szeretlek!-… és benned élek…
S Te bennem élsz…Elmagyarázlak,
az églakó Isteneknek!
S itt a Földön, ahol élünk,
felemellek az Embereknek!…

További bejegyzések