Vernyik László: Ambivalencia

A pók hálóját szövi a sarokban,
mikor a tivornyák zaja csendesül.
Elnéptelenednek számban a dalok.
Meddő szem búvik meg a rozsban,
s angyalok Isten tüze köré gyűlnek.
Falvakban és iparvárosokban
meggyalázott emberi jog nyafog!

Anyáknak emlőin mélabúsan
kis cseppekben buggyan ki a tej.
Újszülött leli örömét a húsban.
Tejet nyel, öklend, s énekel!
Apró, lila száján fehéren édes a lé…
S gyöngyként gurul el nyelve hegyén!
Van-e nagyobb vágy, mint az életé?
S van-e gyengébb e nagy tömegben,
mint önsorsát féltő, mákszemnyi egyén?

A csendet itt néma percek csavarják,
mint cigarettát a másnapos.
Meghallani csak kevesen akarják
a torokhangú életvágy dalát,
hisz gégéje véres, nyelve nyálhabos…
De rá se bagózzunk! A rézangyalát!

Görbe és sovány kint a nyári este.
Batyuja szájára a Hold kötött bogot.
-Bár szégyenében maga is leesne,
ha sejtelmes magányát érteni fogod.
És távolabb,…a földutak porától
piszkos talpú jövő menetel.
Vándora messze jár, s, ha inni ad borából,
részegen látod meg, hogy folyton szemetel.

Ijesztő most kint maradni éjjel!
A szél nem fúj, levél se rezzen,
az árnyék, mint osonó lidércnyomás…
A lélek gyáva, hogy Istent tegezzen,
hát illendőn kalapot emelve
még egyet lép előre…
…Megérkezett. Itt a végállomás.

További bejegyzések