Alszik a széken az aggodalom.
Szunnyad a polcon porban a lom.
Vállfáról lóg le a téli kabát.
Szűz lány mosollyal védi magát.
Oszlopon ülve koppan a kín.
Valaki bosszút áll valakin.
Felbúg a bánat, bőg a bolond.
Fészket az ágon szél keze ront.
Ritka a fáknak rőt levele.
Tóvíztől nedves a Hold tenyere!
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
