Még sötét van, a hajnal nem hasad.
Hideg reggel vár csodára lelni!
A parkban összerogyni kész a pad.
Villanypóznákon varjak alszanak.
S én elkezdek Hozzád énekelni!
Megeshet, fáj majd neked a hangom!
Az is lehet, nem lesz, ki megbocsájt…
Tudod, nekem semmi földi rangom…
Mégis megszólít öntött harangom,
füledbe búgja: „Ne sírj, hogyha fájt!”
Itt vagyok neked, örök időkre,
vágyom utánad, fogom a kezed!
Mint fűcsomó, a földből kinőve
járda tövétől vágyik a mezőkre,
s csak sejtheti, hogy az élet élvezet!
Hajaddal játszana a szél leánya,
s iker fiai fonnák tincseid!
S közben a szívem-e meddő bánya-
lábaidhoz öklendezve hányja
minden megmaradt, titkos kincseit!
Óh mondd, hol voltam, amikor hívtál?
Merre bujkáltam, merre szédelegtem?
Nem töröltem le könnyed, ha sírtál.
…most, így utólag hajtok főt a sírnál.
Abban nyugszom, …de lelkem temetetlen!
Nagy Isten! Keresni, kutatni Téged
ember agyammal rég nem tudlak én!
Szívem meg tele szerelemmel, éget!
Csak bámulom némán a messzeséget,
pislogok a Semmi kellős közepén!
