Még Metatron mesélte el nekem egykor ezt a nagyon régi történetet, a világmindenség keletkezésekor, amit az emberek ezen a létsíkon a saját számításaik szerint – Kr. u. 2025-ben – tévesen 13,8 milliárd évesnek gondolnak… A valóságot pedig ki ismerné Metatronnál jobban, hiszen ő a legősibb angyal, aki az Igazság Könyvébe írhat. Az idő relatív: múlt, jelen és jövő egyszerre létezik. Ami megtapintható, az illúzió csupán.
VÉR. SZÍV. KARD. VÖRÖS RÓZSA ÉS KERESZT.
» első csapás «
Valentin mindig ugyanazon az útvonalon ment haza az iskolából. Már jól ismerte a járda repedéseit, tudta, hol kell átlépni, kikerülni annak kisebb-nagyobb folytonossági hiányait, hogy hasra ne essen. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen akkoriban, a nyolcvanas évek derekán, két világrend valósága ütközött meg egymással Európában: Kelet és Nyugat.
Noha földrajzi értelemben véve teljesen nyakatekert és torzított igazságtartalommal bírt – és bír ma is – a kontinensek meghatározása, miszerint az Atlanti-óceán partvidékétől az Urál hegyláncáig terjedő területet nevezzük Európának. Mekkora baromság, nem? Persze mindenkinek azonnal világos – aki a térképre pillant –, hogy joggal nevezhetnénk inkább Eurázsiának a kontinenst. De a valóság senkit sem érdekel, főként akkor nem, ha csorbítaná néhány politikus egóját az igazság, amely folytonos megosztásra és lekicsinylésre tett kísérleteikre mutatna rá, és mondana nekik nemet.
Az úgynevezett „keleti blokkban” sok helyütt hiánygazdaság uralkodott akkoriban: néha hiányzott ez meg az. Például az a cementmennyiség a járdából, amit Minta Dezső 12-es hazalopott, hogy a tóparti vityillója felépüljön-szépüljön, miközben mások botladoztak a gyakorta kivilágítatlan járdák Grand Canyonjaiban.
Valentin kifejezetten jó eszű, helyes srác volt; amolyan társasági örömmágnes alkat, akinek a társaságát mindig szívesen fogadták, ismerve vagy ismeretlenül. Vele jókat lehetett beszélgetni bármiről. Talán kissé koravén volt – nem egészen tizenhat éve ellenére –, ezért bármilyen korosztályban központi figyelmet kapott, ám minden alkalommal szolidan háttérbe vonult, mert őszintén érdekelte a többiek mondandója, és elméje teljesen nyitott módon, szinte itta magába a rengeteg információt. Amúgy sem szeretett rivaldafénybe kerülni.
Ahogy elmúltak gyermekévei, középiskolai tanulmányait egy vidéki megyeszékhely iskolájában kezdte meg. Szerette ugyan az iskolát, de korosztálya lázadása nála is tetten érhető volt, kívül-belül egyaránt. Emiatt folyton megkapta a napi megbélyegzéseket: mint valamiféle rossz karma mantráit, úgy olvasták a fejére a sosem volt bűneit. Ha másért nem, akkor azért nyomorgatták, mert bőrkabát volt rajta; „egyébként is hosszú a hajad” (vagy épp rövid), és van rajtad sapka – vagy nincs rajtad sapka.
» fatum «
Klaudia a hétköznapokon, kora délután, ugyanarra ment haza helyi járattal a gimnáziumból, amerre Valentin bandukolt a pályaudvartól hazafelé. Mégsem vette észre hosszú hónapokig az őt figyelő zöld szempárt. A lány arca a visszatükröződő városkép mögé simult, mintha az autóbusz ablaküvege eggyé vált volna a bájos teremtéssel, akit megóvni szeretne a külvilágtól.
Valentin egy megmagyarázhatatlan késztetés hatására felkapta a fejét, ahogy mellé ért a busz. Majdhogynem belé égett Klaudia tekintete, akár a billog a gazda csordájának egyikén-másikán. Még akkor is nézte a távozó járatot, amikor az már kikerült a látóteréből. Maga előtt látta az égető szempárt és a lány bájos arcát, annak szőke tincseit.
– Évi, nézd… ő az – súgta Klaudia a mellette álló barátnőjének.
– A srác a fekete dzsekiben? – kérdezte Évi.
Klaudia bólintott. Szinte kiszakadni érezte a szívét a mellkasából, mégsem érzett fájdalmat, csak kizárólag eufóriát: olyan erős érzést, amit addig soha nem tapasztalt. Szíve fénysebességgel kalapált.
– Minden nap erre jön, biztos itt lakik valahol – mondta, talán csak önmagának.
– Nem értem, mire vársz… gyerünk, leszállás! – majd Éva hangosan nevetve magával húzta Klaudiát, és leszálltak a következő megállónál.
Nem siettek. Leültek a buszmegállónál kihelyezett padra, és megvárták, amíg a busz elmegy.
Hamarosan odaért hozzájuk Valentin, és megállt. Nem bírta levenni a tekintetét Klaudiáról. Úgy igézték egymást a szemtükrük vizében, mint akik a világmindenség születése óta erre a pillanatra vártak. Persze, ma már sejthető, hogy egyáltalán nem ördögtől való ez a gondolatmenet.
– Sziasztok – szólalt meg végül.
– Helló… – kacarászott Éva. – Klau mondani szeretne valamit neked – noszogatta barátnőjét.
– Szia – felelte Klaudia, és szemlesütve vörös pír borította el az arcát. – Én… csak… Klaudia vagyok. És… szeretnélek megismerni.
Utólag Valentin sem értette, mi történt vele, mit és miért tett. Megcirógatta a lány arcát, félretolta tincseit, majd Klaudia ajkára forrasztva a szót, megcsókolta őt. Szemlesütve, hosszan és melegen, telve érzelemmel. A fiú érezte, ahogy a lány hozzábújik, átkarolja, mint aki többé képtelen elengedni őt.
– Aztaaa… – törte meg a csendet Éva. – Klau, én mentem, holnap tali! – majd sietősen távozott.
