Pécel, Jul. 28. 1814.
Túróra szarka, túróra! van egy kevés számvetésem az uraccsal. Ide szóra nagy tudós, most én az uracsot lúgba vetöm, ésszappan nélkül mögmosom, tudja e mivel? sulyokkal, ama tót szappannal.
Levelem eme kezdetén el ne bámuljon az uracs, mint a borjú az új kapunál. Mög van mondva, a szél ellen ne pösölj, mert magadat vizelled le. Addig is nyújtózz, még lepled ér, végtére tanulj, tinó, ökör lesz belöled. Micsoda lókörmű, karikalábú, lőcskezű, tökfejű, szamárfülű csudateremtmény, ostoba csörebogár lehet az, aki, mint a vak, csak neki megy a böcsületös embörnek, és beleütközik? ki tötte az Uracsot bíróvá a filológiában? hogy mint egy iskolamester rakoncátlan szájjal, félreficamlott nyelvvel ellenünk, újjétók ellen a szűr alatt pittyet hányogasson? Höss másé az udvarról! Mindjárt mögtöszöm, hogy ha ki nem röpül, fészkestül tyúkmonyastul odalösz, ebestül macskástul elvesz, le sem is cséplik úgy a buzát, mint én lebugyázom; mög lösz mind sűlve, mind pirétva, mög is akasztom töngölét, rajta ütök, és vérét is vöszöm, s ott hagyom a faképnél. Hiszen tudhatta az Uracs, hogy számba-fontba köll vönni a gondolatokat, nem is köllene minden tálban egy kalánnak lenni, mert mások is torkába vethetik a szavát. De csak bele kottyana a nyelv dolgába a szilvalév, mintha őtet borsolnák, tele van szóval, mint a duda széllel, a szapora dara, s mint az üres malom, csak odaáll a folyó derekára; pedig nem is lát tovább az orránál, s a kákán is csomót keres. De kitöszünk mi is magunkért, mögmutatjuk, hogy embörök vagyunk a talpunkon, és hogy a csirke nem okosabb a tyúknál. Mög is borsollyuk az öszvehabort és föleresztött lity loty kotyvasztásokat, mögadjuk bélését a posztónak s megemlögettettyük az Uraccsal a Magyarok Istenét. Möglátjuk azt is, hogy markában szakad a vége mézes madzagának, ha annak idejében általvetjük az ebek harmincadgyán. A mi kardunkat sem fűzfábul faragták.
Az Uracs a nyelv dolgában akart ítéletet hozni? Nem oda, másé! terömni köll ám arra az embörnek, mint a subagallérnak; nem pedig azután formáltatni, mint a lapostetűnek. A nyelvmívelés nem kanászjáték, s a ki ahhoz fogni mer, ne lögyön gatyafönékben szűve. Nem köll új szó? möglássuk, hogy mögy hát sánta Budára. Próbáljon az Uracs új szó nélkűl a tudákosságrul írni, tudom, majd búsul, mint a verömbe esött farkas, fohászkodik, mint a kereketörött kocsis, kapkod imideamoda deák szóba, görög szóba, s mikor lösz a tudós munkának vége? malacnyírő sohanapján! Az ilyen kófic embörök ugatnak az új ellen, mint az eb a garádján, s a régivel semmit sem kezdönek, semmit sem végöznek, szénnel írhatná az embör a kürtőkbe, mikor valamit ki tudnak böffenteni, abban is mi köszönet? fél pofánkra, zápfogunkra sem ölég. Löpényt körestek, hókukóra találtak, mégis nekik áll följebb. Úgy rátartják magokat, mint az olajoskorsó az asztal közepén. Oly kevélyen sétálgatnak föl-alá, valamint a kunok ebe a csorva homokon, és mintha átugratták volna a száz tű hosszát, más érdömös emböröknek is ők akarják megpödöríteni kajla bajuszokat; ők magok hajtani a Göncőlszekerét. Ki vagyok, én vagyok, a bíró kocsisa nem kevélyebb nálok, a balhacsípést, a szúnyogszúrást, a légyköpést alig szönvedhetik el, a lepöndékök, pedig ha jól mögfontolnák a dolgot, nekik is kettő az orrok lyuka, mint a szögény embör malacának.
Éppön az én csucsos szelésök-rül írt munkámot olvasám. Hozzák az uracs könyvét, hogy nézném mög. Letöszöm a másikat, s gondolám, hogy az talán valami fura kis ésszel írott könyv lönne; forgatom, hát vízre vitt, azután csörbehagyott a káposztás kertbe néző csalárd: Lórul szamárra szállottam, s még akkor is mögesküttem, hogy ezt az Uracs el nem viszi szárazon. Azt gondolja az Uracs, magáé mind a diófáig, csúfolja az érdömös írókat; azt hiszi, hogy győzött, és hoppot mond minekelőtte az árkot általugrotta. Csudadolog az, hogy az irkálók mög nem alhatnak egy gyékényen egymással; osztán higgye el az Uracs, nem sűlt a mind jól, amit kemöncébül kiszödnek; mikor valaki más jó hírében bitang módra gázol, maga alatt vágja a fát. Másnak ás vermet, maga esik bele, s az egész pörlekedésben annyit nyer, mint Bertók a csíkban. De az Uracs ezt mind mög nem gondolja, társa ellen fonákul vöszi az ümögöt, s hidegön is veri a vasat, mint kokas a szemetöt, mind mögtarjasodik, mind mögtollasodik, kiönti lúdmérgét, kacag előre, iszik a medvebőrre. De jövendölöm az Uracsnak, hogy föl van vágva a dögrovásra, ott, a hol köll, s majd is mögitatják vele a coki poharat. Akkor tudom mögbánja dolgát, mint amöly kuvasz egyszörre kilencet fiadzott; megbánja a béka a deret. Ha most az Uracs mellett nevetnek, majd az Uracson fognak nevetni, mégpedig annyira, mint a kurta kutya, vagy a hidegvötte legyek ősszel. Jó szerdékre várják a macskát, s akkor tudom, el is hallgat, mint a tetű a var alatt. Erre pedig ne mondja az Uracs: ebugatás nem hallik mennyországba; mert nem ok nélkül mozog nyárfán a levél, a hol füstje van, ott köll lönni a tűznek is, nem is esik forgács vágás nélkül. Majd körültapodják az ilyen egy éjszaka nevekedett hitvány gombát, hogy kikopik mindenből, mint valami a hóbúl, s kéntelen lösz az íróseregbül elillantani, az ilyen jegetörött, vizet ivott, lapuval takaródott írósvajas leventa, hogy még a kapufától sem vöszen ijedtében búcsút. Jó víz lösz ez majd sok tréfás verselőnek malmára, mind addig, még úgy el nem nyúzzák ezt
a bakot, hogy szőr sem marad rajta, akkor igazán bötelik a közmondás; kár nyittya a bolond szemét. Várjon csak az uracs, mög lösz embörül dögönyözve, azután mögüstökölve, végezetre törökül meg is cibálva, s térdön állva fog könyörögni, hogy kézzel is hintenék már inkább, mint zsákkal a magot.
Egyébaránt jelenthetöm, hogy nincsen az Uracsnak szerencséje az okos íráshoz, mint cigánynak az igazmondáshoz. De nem is való disznó orrára az aranyperec, sem az illyen fityfirigy csöllögő-böllögő írócskáknak a szerzői név, szamárra sem tösznek bársonynyerget, bár Tolnát-Baranyát bejárta is. Én mondám. Isten lögyön az Uraccsal!