Veit Judit: Három ajtó

Tétován állt a folyosó közepén, a három ajtóval szemben. Próbált úgy helyezkedni, hogy mindegyiktől egyenlő távolságra legyen. Nem akarta, hogy választásánál az befolyásolja, azt nyissa ki, amelyik közelebb van. Határozatlan volt, pedig tudta, a folytatás ott van valamelyik ajtó mögött. Milyen folytatást akar? Még maga sem tudta, s most az ismeretlenek között kell választania. Nincs segítsége, ezt nem bízhatja másra, amerre elindul, azon kell végigmennie. Mindig a maga feje után ment, nem lehet annyira kétségbe esett, hogy most segítséget kérjen.
Bár, gondolta, saját döntéseivel csak idáig jutott. Bármi is van előtte az, csak jobb lehet.
Három ajtó. Hiába keresett különbséget, teljesen egyformák voltak. Színre, formára, nagyságra. Az a bizarr gondolata támadt, ha megszagolná, biztos ugyanolyan szaga lenne mindegyiknek. Egy ici-pici eltérésnek is örült volna, de tudta, attól még nem lenne okosabb, semmit sem segítene a választásban.
A határozatlansága mellé bekúszott még egy érzés. Ahogy lassan eluralkodott rajta, felismerte: félelem. Mi lesz, ha rosszul dönt? Szeretett volna belesni mindegyiken, látni, mi van mögötte. Csak egy pillanatra, de nem lehetett. Amit kinyitott, azon be kellett lépnie.
Maga elé bámult, de gondolatai visszafelé kalandoztak. Hogy került erre a folyosóra?
Most először érezte, szeretné, ha állna mellette valaki. Nem szokott segítséget kérni, s furcsa volt, hogy most úgy érezte, jó lenne, ha nem lenne egyedül.
Szétnézett. Hideg, fehér falak, szürke kő, és a három ajtó. Ennyi. Az Üresség folyosója – gondolta. Az utcáknak is adnak nevet, ő most egy folyosót nevezett el, egy olyan érzésről, ami benne volt. Ki kellene szögelni az elejére, hogy mindenki tudja, itt a semmi várja, s mindaddig itt kell állnia, míg nem dönt, merre akar továbbmenni. De hol az eleje? A folyosó két vége sötétségbe futott, s hiába erőltette a szemét, csak feketeséget látott. Hirtelen megdöbbent, ő sem emlékszik az elejére. Honnan jött? Mi vezette erre? Hogy jutott el idáig?
Hogy honnan jött? Ebben a kérdésben több van, mint az út, amin lépkedett. Ez a kérdés az egész eddigi életére is vonatkozhat.
Negyven éves, és egyedülálló. Most itt állva azt mondaná, magányos. Önzősége sosem engedett senkit közel. Akadálynak érzett minden kapcsolatot a céljai elérésében. Egyedül döntött mindenben, így nem hibáztathatott senkit, és nem tartozott senkinek. Pénze volt bőven, bármit megvehetett, tulajdonképpen mindene megvolt. Sikeresnek mondhatta magát. Mostanáig. De egyetlen gyenge pillanat billentette meg ezt a tökéletes életet. Vagy mégsem volt olyan tökéletes, ha csupán egy másodperc alatt borult minden?
Talán az a pillanat volt az, amiért most úgy érzi, jó lenne most mellette valaki.
Tudta, elkalandozott gondolatai csak időhúzásra voltak jók. Senki sem sürgette, de egyre kényelmetlenebb itt állnia, s az idő múlása nem fog segíteni.
Nem tudta végül melyik érzés döntött: félelem az ürességtől, a továbblépés kényszere, vagy egyszerűen csak kíváncsisága.
Odalépett az egyik ajtóhoz, lenyomta a kilincset, és belépett.