Fehér sziklák és sárga homok, a part íve, mint kifeszített íj. A hullámok fegyelmezett, szinte gyengéd mozdulattal nyaldossák a sziklás és homokos szegélyt, kékjük áttetsző, mintha az ég darabjai siklanának lefelé rajtuk. A víz felszíne fémesen rezzen a fényben, de mélye – bár átlátszó –, sötét és feneketlen. A horizont pengeélesen húzódik végig a látóhatáron, fölötte felhőtlen, törékeny, üveg-szerű égbolt.
A parttól nem messze, a vízből kiemelkedve áll a fehér szikla. Oldalait a só és az idő csiszolta simára, vakítóan világít a kékben, mintha egy óriás csontdarab volna, amelyet itt felejtettek az évszázadok. Az enyhe fodrozódás tisztelettel kerüli meg. Minden rezdülés lassú, kimért és rendezett.
Szélcsend van, csak a sós víz nehéz lehelete áramlik álmosan a parti sziklák lábaihoz.
Egy magaslaton, kissé távolabb a víztől egy kisfiú ül. Lábát lógatja a mély fölé, kavicsot forgat az ujjai között. Meztelen felsőkarján zúzódásnyom sötétlik, komoly tekintete a fehér sziklán nyugszik, mintha valami titkot sejtene benne.
Talán 9–10 éves lehet, ám ártatlan vonásain nyomot hagyott a számkivetettség. Nem tartozik senkihez. Néha elhajít egy apró követ, amely halk csobbanással ér a vízbe, apró, gyorsan elhaló karikákat rajzolva a felszínre.
Egy alak tűnik fel távol, a homokos parton. Lassan, tétován közeledik, mintha nem volna biztos benne, hová tart. Megáll, körbenéz, aztán az óceán felé fordul, és ott marad mozdulatlanul.
Aztán jön még egy. És még egy.
Nem szólnak egymáshoz, mégis ugyanabba az irányba húzza őket valami láthatatlan erő. Úgy gyülekeznek a part mentén, ahogy apálykor a kövek bukkannak elő: előbb egy, aztán több, végül már sorokban rajzolódnak ki a víz szélén.
Arcuk, ruhájuk, mozgásuk is más – mégis van bennük valami közös árnyszerűség. Egy férfi karba tett kézzel áll, állát felszegve, egy tudó bizonyosságával. Egy asszony kendőjét igazgatja újra meg újra, tekintete ide-oda rebben, de mindig visszatér a sziklához. Egy sovány, szikár öreg a homokba rajzol bottal, aztán eltörli a vonalakat. Mintha felidézne valamit, de az emlék hiányos, homlokát ráncolja, és próbálkozik újra. Két fiatal egymás mellett áll, válluk összeér, de nem néznek egymásra; szemük a vízen pihen.
Nem beszélnek, nem látszik rajtuk izgalom, sem félelem – inkább valami ködös bizonyosság, hogy itt kell lenniük. Hogy a múlt, vagy a jövő szólította őket a partra, nem tudni, tán ez is, az is.
Ahogy számuk szaporodik, árnyékuk hosszabbodik a homokon. alakjuk néha összemosódik a fényben.
A kisfiú a magaslatról most már őket is figyeli. Nem érti, miért jöttek. De érzi, valami történni fog hamarosan. A horizont felé emeli a tekintetét és akkor meglátja a távolban az árnyékot. Tenyerével napellenzőt formál a szeme fölé és az eget kémleli – felhőnek nyoma sincs. Az árny pedig közeledik, a mélyből emelkedik a felszín felé, míg végül megnyílik a tenger felette és egy test emelkedik ki a vízből. A parton állók sorain halk moraj fut végig, A lény hatalmas és robusztus, mégis szinte kecsesen mozog, áramvonalas teste csillog a napfényben. Nem egyedül van.
Egy társ követi, rövidebb ívben, gyorsabban, aztán beéri. A két lény körözni kezd a szikla körül, előbb távolságot tartva, majd közelebb merészkedve. Oldaluk időnként egymáshoz ér, tompa, visszhangtalan súrlódással. Egyikük hirtelen megemelkedik, pördül egyet a levegőben, és hangos csobbanással tér vissza a vízbe. A másik utána fordul, mintha válaszolna, és játékos lendülettel oldalba löki. Hol eltűnnek a mélyben, hol újra felbukkannak, mintha egy láthatatlan szabály szerint váltanák egymást. A víz körülöttük ünnepélyesen felpezsdül.
A parton először csak néhány fej mozdul. Aztán mindegyik. A beszélgetések elhalkulnak. A homokba rajzolt vonalak félbemaradnak. A kendőt igazgató kéz megáll a levegőben. A karba tett férfikar leereszkedik. A tekintetek a vízre szegeződnek.
Van, aki gyanakodva figyel, szeme összehúzódik, vonásai feszültségről árulkodnak. Valaki más arcán izgatott fény gyúl, szája sarkában alig észrevehető mosollyal követi ennek a táncnak a fordulatait. Néhányan örömmel fogadják a látványt, mintha ritka ajándék volna ez a játék, amelybe bepillanthatnak.
A kisfiú feláll a szikláján. Elfelejti a kavicsot a kezében. Lép egyet előre, hogy jobban lásson. A csont-fehér szikla is mintha mozdulna, megcsalva a figyelők érzékeit. A játék egyre gyorsabb és a két test egyre szűkebb köröket ír le körülötte. Most már tisztán látszanak: nem szürke óriások, hanem élesen rajzolt fekete-fehér alakok, mintha a tenger mélyéből kivágott jelképek volnának. Hátuk koromfeketén csillog, rajta a magas, pengeéles hátuszony, mint merev vitorla. Oldalukon a fehér foltok élesen világítanak, szemük mögött halvány, ovális jel, megkettőzött tekintet benyomását kelti. Hasuk hófehér, tiszta, védtelennek tűnő, ártatlan. Egymás mellé siklanak, majd hirtelen keresztezik egymás útját. Az egyik oldalról meglöki a másikat, hátuk egymásnak nyomódik, hasuk villan a napfényben. A víz felcsap, a lendülettől.
Az egyik gyilkos bálna megismétli a víz feletti mutatványát, a másik utána fordul, és oldalról nekifeszül, mintha csak próbára tenné az erejét. De a következő ütközés már nem azonos az előzővel. A fekete hátak keményebben csapódnak össze. A fehér foltok villanása most már nem játékos jelzés, hanem figyelmeztetés. Egy állkapocs billen a felszín fölé, a fogak sorának csontszínű íve villan.
A víz vészjóslón kavarog, és az óriások egyre gyakrabban tűnnek el a mélyben. Amikor újra felbukkannak, mozdulataik élesebbek, célzottabbak, egyik a másiknak feszül, hosszú, kitartott nyomással, mintha ki akarná tolni a világból.
A parton valaki halkan kimondja:
– Nézd a hátuszonyát.
A víz már nem nevet. A fekete és a fehér egymásba keveredik a fodrok között, és a játék helyét lassan átveszik sötét. visszafordíthatatlan mozdulatok. A parton a levegő sűrűbb lesz. Amikor a két fekete hát újra összecsap, már senki nem beszél játékról. A tekintetek kiélesednek. A testek előrébb hajolnak. Az elsőként érkezett férfi szája sarkában most már nem mosoly, hanem számítás ül. Szeme a mozdulatokat követi, mintha mérne, latolgatna.
– A nagyobbik bírja tovább – jegyzi meg halkan, inkább magának, mint másnak. Az öreg a botjára támaszkodik, hunyorít.
– Mindig így végződik – mondja rekedt hangon. – Előbb-utóbb így végződik.
Egy asszony elfordítja a fejét, de szeme sarkából feszülten figyeli az eseményeket, mintha nem akarna lemaradni. A két fiatal közelebb lép a vízhez, válluk már nem ér össze; egymásba kulcsolt ujjaik elfehérednek a szorítástól.
Amikor az egyik bálna oldalán sötétebb csík jelenik meg a víz alatt, valaki élesen felszisszen. Valaki felnevet.
– Na most! – hallatszik egy reszelős hang.
A hullámok egyre magasabbra csapnak, a víz zavarossá válik, és a fekete-fehér testek már csak villanásokban látszanak. Minden felbukkanásnál halk moraj fut végig a parton, mint egy közös, akaratlan sóhaj.
Néhány férfi közelebb húzódik egymáshoz.
– Fogadjunk, hogy az a magasabb uszonyú nyer. A másik már fárad
– Gyenge volt mindig is. Hiába nagyobb, a gyorsaság fog dönteni.
– Ezret teszek a másikra. – szól egy harmadik
A hangok egyszerre tompák és élesek. Mint apró kavicsok, amelyek egymáshoz ütődnek, aztán az egyik orka sikolyszerű kiáltás kíséretében eltávolodik a fehér sziklától, mintha szünetet kérne, vagy kegyelmet.
A kisfiú sírni kezd. Nem hangosan. Először csak a válla rándul meg. Aztán a szeme megtelik könnyel, és nem érti, miért. A fekete és fehér testek kusza kavargása számára már ijesztő, valami, ami elromlott.
A kendős asszony egy pillanatra a gyermeken felejti a pillantását, de nem megy oda hozzá.
Aztán az egyik bálna hosszabban marad a felszínen, oldalán egyre terjedő sötét folttal. Néhányan már nem is a vízre figyelnek, hanem a többiek arcát kutatják, mintha válaszokat keresnének.
– Mindjárt… – mondja valaki, de ebben nincs sajnálat. És a parton a várakozás már a végre éhes.
– Nincs kegyelem – az öreg félrebillenti ősz fejét és botjával szinte lyukat fúr a homokba. Az egyre gyengülő állat az oldalára billen egy pillanatra, s a másik, kihasználva ezt, a fehér hasba mar. A vastagon spriccelő vér vörösre festi a vizet. A sebesült még egy utolsó kiáltást hallat és a láthatatlan távolból elhaló fájdalmas fütty a felelet, aztán a monstrum lassan süllyedni kezd.
A kisfiú leguggol, térdére hajtja a fejét, sírása továbbra is hangtalan, de apró teste meg-megrándul a gyásztól. A győztes köröz még egyszer a szikla körül, mintha ellenőrizné a teret. Hátuszonyát magasra tartja, lassú és méltóságteljes. Aztán, amikor a mélység már elnyelte ellenfelét, hirtelen alábukik.
A parton néhányan előrelépnek, cipőjüket eléri a hullámzás. Hosszú másodpercek telnek el.
A bálna újra felbukkan, fogai közt egy sötét húsdarab, amely nem hozzá tartozik. Egy kitépett szív. Nem néz a sziklára. Nem néz a partra. Hátat fordít mindennek, és egyenes vonalban elindul a nyílt tenger felé. Hátuszonyának fekete háromszöge egyre kisebb lesz a horizont irányában, míg végül beleolvad a fénybe.
A parton csend van. Valami visszafordíthatatlannak a csendje. A kisfiú halkan szipogva nézi a vizet, ahol az imént még két test mozgott. A fehér szikla változatlanul áll. Csak a víz sötétebb körülötte. Aztán valaki mozgolódni kezd, egy köhintés hallatszik. A parton állók egymásra néznek, mintha hirtelen felocsúdnának egy álomból.
– Ott süllyedt el. – mutat valaki a szikla mögé.
Néhány férfi a part közeli szakaszán kikötött csónakok felé indul. Talpuk alatt a talaj tompán roppan. Kötelek csúsznak, a csónakok alja súrlódik a homokon. Nem kapkodnak, de határozott mozdulatokkal tolják vízre a csónakokat. Evezők merülnek a felszín alá, és a lapátok szabályos csapásai megtörik a part felé húzódó hullámok rendjét. Mások levetik cipőjüket, nadrágjuk szárát feltűrik, és belépnek a vízbe. A hideg felcsap a bokájukig, térdükig, derekukig.
– Mélyen van. – szól valaki, mintha veszélyre figyelmeztetne.
– Meglesz az. – hangzik a válasz.
A víz fölött csak a szikla fehér tömbje áll változatlanul. Alatta a mélység zavaros és hallgatag.
Az első alámerülők hosszú másodpercekig nem bukkannak fel. A parton maradók lesik a felszínt, mintha onnan olvashatnák ki a titkot. Amikor végre feljönnek, üres kézzel, arcukon csalódott feszültséggel rázzák ki hajukból a vizet.
– Semmi.
– Lejjebb sodródott.
Újabb merülések. Újabb hiábavaló kutatások.
Aztán az egyik csónak mellett valaki felbukkan kezében hosszú, fehér, sima csontdarab, a víz már megtisztította.
– Itt van! – kiáltja.
A parton néhányan előrébb lépnek. Arcukon átfut a csalódás.
– Már nincs rajta semmi.
A tenger megint gyorsabb volt. – Hogy miként, százados titok, és nem vitt hozzá közelebb ez a nap sem. Csak a váz maradt, a kemény, hófehér bordák, a gerinc, és tűhegyes szálkák.
Többen vállat vonva elfordulnak a víztől, és lassan megindulnak a falu irányába. A látvány elmúlt, a tenger közönyösen hullámzik, a kiontott vért, a húst, az életet már magába itta.
De nem mindenki megy el. Néhányan csónakba gyűjtik a felhozott csontokat. Óvatosan, szakértelemmel rakják egymás mellé őket. Arcukon nincs már izgalom, sem csalódás. Inkább fegyelem. A csontok fehéren sorakoznak a csónak alján. Aztán a merülésektől fáradtan térnek meg a partra. Kihúzzák a csónakokat.
– Holnap visszajövünk értük. – mondja egyikük, de még – mintha csak a nap kárt tehetne a csontokban –, szürke ponyvákat dobnak rájuk, és megindulnak a szárazföld belsejébe. A fehér szikla pedig lassan zsákmányul ejti, amit az emberek otthagytak.
A nap egyre lejjebb ereszkedik, fénye már nem éles, inkább tompa arany, amely végigsimít a víz felszínén. A kékség mélyül.
Csak a kisfiú ül a parti magaslaton, nem néz az emberek után. Aztán feláll, és lesétál a vízhez, ahol a hullámok időről időre elérik a lábát, majd visszahúzódnak. Egy kavicsot még a markában szorongat. Megforgatja, aztán eldobja. A kő függőlegesen csobban, majd a mélybe süllyed. A fiú egy pillanatig még tétovázik, de aztán utána lép. A hullámok először csak a bokáját mossák, majd a térdét, a csípőjét. Nem torpan meg. A víz köréje zárul, mintha ismerné. Mintha mindig is ott lett volna a helye. Amikor a nap pereme eléri a horizontot, egy hullám a vállát is eléri, aztán összezáródik az apró test felett. És a tenger kissé másképp mozdul, mint azelőtt.
Egy karcsú fekete árny vág át rajta, alacsonyabban, gyorsabban, mint a korábbi óriások. A fehér folt egyetlen villanás az alkonyi fényben. A bálna egyenesen halad a nyílt víz irányába, könnyed, hajlékony mozdulatokkal és beleolvad az óceánba. Lebukik a nap is a horizonton. A fehér szikla halványan dereng még egy ideig a félhomályban és a víz egyenletesen lélegzik.
Mintha semmi sem történt volna.
Mintha már minden megtörtént volna.