„Tornay Mari vagyok, majdnem tíz éve élek Miskolcon férjemmel, Dietzl Ottóval. Sátoraljaújhelyen születettem, a környéken tanítottam, majd Szentendrére kerültem, ott kezdtem verseket írni. Első írásomat Papp Lajos közölte a miskolci Napjainkban. Itt neveztek tehát először költőnek…”
„ALU ÉS FILATÉLIÁK
a testes nő és a kocsmabolt alkalmából Vass Tibornak
DÚS DONGA VARTYA ALKONYON / BERREG A TIBOR ALKONYON”
Tornay Mari MiskolcMorfondír (Bíbor Kiadó, 2008) című kötetéből
Nyolcvan lennél, Mari, azt ígéred, nyolcvankor mondod,
az ember, ha hkaki anyag, nem vész el, csak át a Kakul.
Nemmondod osztholvagye. Aszem, nemisvótálittsose.
Azt is ígéred, nyolcvankor megnézed, a folyó színe itt
a kanyarban tényleg átáll-e, aztán elhagyva a határt,
vissza az előzőre. Egyfelelől, elmondod, biztosan képes
ő gázolni bele pár ember lelkébe, másfelől átlökni is bír
ölesebb nehézségeken. Az ölebesebb népségen nevetünk,
úgy vonul be a vízbe, hogy melléhez nyomorítja állatát,
a nagyobb testűek ugrálnak, hangos kakcajra késztetik
a messzi hídon gyalogszerrel áthaladókat. Igen, itt még
csapatostul fürdenek az emberek. Nyolcvankor, ma már?
A fürdés se csapat össze ilyen tré emlékverseket. Más lett
a kaki víz, színe, hőfoka, irama, hordalékból is mintha
más típus rakódna, rövidke forgás után nagy szemetek
továbbállnak. Van itt valami kézzelfogható, mondod, van
itt valami megkaphatatlan varázsa még a víznek. Íznek se
rossz, ha véletlenül benyel a gyerek, nem fakad sírva,
a felnőttek édeskés halálközeli élményekről számolnak be,
ha lehúzza őket az örvény, s kiveti tízméterekkel később.
Mintha a parton vagy a partközelben állók mind egyszerre
lélegeznének fel az újra felbukkanó fejtetők, felkarok
verdesése láttán. Azt mondod, ezt egyszer majd megírod.
Hát jó, de akkor azt is nyolcvankorra tartogassuk, hogy a
kanyargó folyó hogy lehet életről átváltó, halálra átálló
ember, átgázolni képes saját magán és magában, derékig
sem érő anyagában, combközép élethossz, ha ladik, vízálló,
nem adatik. Ha adatna is, betoláskor a talpat felsértenék
úgyis a behajigált, terelőnek lökött zúzalékon törődött
üvegek. A vérzés pár kanyaron túl a víz eszéből kimegy,
a ragadozók memóriája sem a régi. A sodrással szemben
úszók öröme változatlan, ha elérik a kitűzött célt. Legyen
az ötvenöt, legyen az nyolcvan méter, a lényeg, maguknak
szabhassanak határt, nézzék ki a fényűzőbbnek tűnő partot.
A portréfotó forrása: Székelyhidi Zsolt
