tar faágak karcolják
a tej levegőt
egyik-másik
egészében elvész
s csak úgy bukkan fel
mikor a szemedbe
csap
az út téboly
a végtelen és a véges
néhány méterenként
összefoly
ködlámpád az
egyetlen kapaszkodóm
csak annyival
járj előttem
hogy átérjek
a hídon