Vass Alexandra: Paradicsomleves

     Peti levesébe kanalazom a tésztát.
     Mindig úgy rendezem, hogy legyenek benne bőven mással- és magánhangzók.
     – Zzzzzzzs… ááá… ffffff… óóó… vvvvvvv… – A vonat biztosan körbesiklik az egész gyerekszobán, még talán a levegőjében is.
     „Elrobogott már a pesti gyors, lányom, nincs már miután szaladni…” – Nagyanyám hangja a síron túlról megreked a dunsztosüveg panelkonyhámban. Hányszor mondogatta, miközben a papa surranójáról sikálta a megszáradt disznószardarabokat.
     Mondta ezt arra válaszul, hogy mi szeretett volna lenni, fiatalon. Aztán amikor körbelesett, és biztonságosnak ítélte a terepet, suttogva hozzátette:
     – Színésznő. – Ujjával azonnal csendre intett. Ahogy a lehető leghalkabban kiejtette az sz betűs szót, rögtön lesütötte a szemét. Mindig sápadt orcái ilyenkor vörösen izzottak a szégyentől.
     – Tudod, lányom, ekkora butaságot! Anyám még azelőtt lebeszélt róla, mielőtt kigondolhattam volna.
     Mama nem tudta, hogy vasárnaponként miatta futottam át a falun, hogy hamarabb odaérjek, mint ahogy várt engem.
     A ház oldalában lopóztam, hogy a szomszéd pulija se halljon meg. Lábujjhegyen lépegettem a hálója ablakához.      Emlékeimben hajlott háta nyílegyenesen húzódott a fésülködőasztala székén. Karját fennkölten lengette a tükör előtt.
     Nagyanyám szemei a kérdéstől előbb persze mintha felcsillantak volna, aztán lett egyre komorabb a tekintete. A végén már azt hittem, a fekete szemgolyói átveszik az irányítást a kezei felett, és kilökdös a parasztházból.
     De aztán – még épp időben, úgy számoltam – mindig elfordult tőlem. Azt gondoltam, biztosan azért, hogy ne engem bántson, ha már én is nőnemű vagyok.
     – Dzzzzzs-dzzzzs-dzzs… – Peti most a kanapéról dobálhatja a mozdonyt. Kocsistul, pályástul. De most ez sem érdekel. Levegőt akarok. Levegőt a gondolataimnak.
     Keserűen elmosolyodom. Milyen gyors után szaladhatnék én? A rengeteg kikölcsönzött könyv az éjjeliszekrényemen várja, hogy késedelmi pótlékot fizessek utánuk olvasatlanul. A laptopot nem is emlékszem, mikor nyitottam fel utoljára, hogy megpróbáljak néhány értelmetlen mondatot egymás mellé passzírozni, aztán lüktető fejjel azonnal ki is töröljem.
     Végül a nagyi fölállt, és tőle szokatlanul, már csak hanyagul vágta a csizmákat a sarokba. Mintha direkt is dobta volna őket a csempéhez, odaképzelve alájuk az összes csillogást, kelléket, és szövegkönyvet, amiről hallhatott: „Megérdemelnétek, hogy örökre ott maradjatok!”
     A mássalhangzók mindig többen vannak. Nem tudok belőlük egy értelmes mondatot Peti elé rakni. Azt érzem, hogy egyre gyorsabban venném a levegőt, de a szűk párás konyhában egyre kevesebb van belőle.
     Nem tudom elképzelni, hogy a nagyanyám ide vágja le a trágyás csizmákat, a panelba, a hetedik emeletre.
     Egymás mellé húzgálom a becserkészett betűket:
     T A I R O N O – mindig tikkel a szemem attól, hogy nincsenek ékezetek, se írásjelek.
     De rögtön összekuszálom a levest: mire Peti befejezi a játékot, a betűk úgyis elsüllyednek. Meg aztán, mit mondanék neki, mit jelent ez?
     „Anyád út szélén hagyott vágya ez, fiam, most pedig menj, és keresd a saját boldogulásodat.” Eszembe jut a ruhahalom a kanapén, és a szétdobált játékok szanaszét a lakásban. Érzem mama félrehúzott ajkait, ugyanúgy vágom a kanalat a szétszéledt betűkre, mint ahogy ő a csizmákat a sarokba. „Megérdemelnétek, hogy örökre ott maradjatok!”