Táncot járok a habzó vízzel:
egyszer túl közel merészkedem,
de valójában már ott sem vagyok.
Friss szél feszíti mellkasomat,
hajam a szemembe csap,
a sötét égbolton elemlámpák sorakoznak.
A túlparton a város fényei
biztatóan pislognak rám;
súgnák, hogy jó helyen vagyok.
Tudják, örökre ellennék azzal,
hogy a múltat és jövőt a morajláson át
a mostba vonszolom.
Érzem, hogy itt otthon vagyok.
Hogy itt vagyok otthon.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
