Kis patak csordogált lábam előtt csendben,
fodrai redőin múltamon merengtem.
Őszinte gyermekkor papírhajón úszott,
zabolátlan szellő a nyakamig kúszott.
Kristálykacagásom elérte a fákat,
papírsárkány hátán repült el a bánat.
Vízesés ködfátylán szivárványhíd foszlott,
kicsi cipőm nyomán tarka virág bomlott.
E patak csordogál lábam előtt most is…
víztükrében ősz már, az a szőke, loknis.
Gyöngyházfehér lelke tele vérző sebbel,
megtört fényű szeme tengernyi könnycseppel.