Sokszor vajúdtam verset éjjelente,
mécsvirágon nyílt – megfáradt magányon,
jajongva lüktetett a rím erembe’,
s éltem’ kapaszkodott, egy szalmaszálon.
Sokszor daloltam csipke-fehér álmot,
múlt ölében ringó gyermekéveket,
verssorokba bújt vonószíjas jármot,
szívfalamra vésett, sajgó képeket.
Szavakat rágok, csordul lelkem vére,
harmatos hajnal vállamon pityereg,
színes álmaimnak vers lett a bére,
dicsőséget koldul, érte didereg.