Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsátás konok.
Mikor arcomra feszül
pergament bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám –
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
